Gorbacsov: a valaha élt legnagyobb orosz demokrata
Ha Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet vezető 1991-ben hunyt volna el, akkor az emberek valószínűleg azzal foglalkoztak volna, hogy megtalálják a helyét a történelemben. Mivel Gorbacsov csatlakozott a történészekhez, politikusokhoz, elvtársaihoz és a közvéleményhez, hogy értékeljék kormányzását, ezért még életében kivette részét abból, hogy történelmi személyiségként eltemesse magát.
Lájkold, kövesd a Napunk.sk-t a közösségi médiában is, ahol extra tartalmakkal is jelentkezünk! Csatlakozz hozzánk a Facebookon, az Instagramon és a YouTube-on!
„Mindannyiunknak peresztrojkára van szüksége” – mondogatta gyakran Gorbacsov. E krédó szerint élt a Szovjetunió utolsó vezetője. Miután 1985-ben a Kommunista Párt főtitkára lett, és megvalósította az átszervezés, a glasznoszty (nyíltság) programját, még a hivatali címét is megváltoztatta, és inkább elnöknek nevezte magát.
Az első és az utolsó szovjet elnök volt a legdemokratikusabb vezető, aki Oroszország (valójában a Szovjetunió központja) élén állt. A szovjet összeomlás óta eltelt 31 évben is kitartóan hitt a békében, a kölcsönös megértésben, a párbeszédben és a demokráciában.
Ezek az értékek késztették Gorbacsovot arra, hogy kivonja a Szovjetuniót az évtizedes pusztító afganisztáni háborúból. És arra, hogy 1993-ban az 1990-es Nobel-békedíjért kapott pénzből támogassa az orosz demokraták zászlóshajójának tartott Novaja Gazetát, amelynek főszerkesztője, Dmitrij Muratov tavaly szintén Nobel-békedíjat vehetett át. A Novaja Gazeta, több tucat független médium társaságában, kénytelen volt felfüggeszteni működését röviddel azután, hogy Vlagyimir Putyin elindította „különleges katonai hadműveletét” Ukrajnában.
Gorbacsov is megszenvedett a nézeteiért. Talán ha 1991-ben hunyt volna el, akkoriban az emberek azzal foglalkoztak volna, hogy kijelöljék a helyét a történelemben. De az élő, lélegző Gorbacsovot ellenségeskedés és kínos csend vette körül. Az elmúlt években, ha beszéltek róla, akkor azzal a céllal, hogy eltagadják az eredményeit.
A peresztrojka elindításával, amit ma Oroszországban oly sokan – köztük Putyin is – katasztrófának tartanak, Gorbacsov minden irányból támadásnak tette ki magát, mert túl radikális, túl konzervatív vagy túl gyenge volt. De soha nem menekült el a nyilvános kritika vagy vizsgálat elől. Amikor az életkor és a betegség legyengítette, akkor is folytatta a munkát igazgatóként a Gorbacsov Alapítvány élén, amely az ő értékrendjét képviselte.
Putyinhoz hasonlóan Gorbacsov is azt gondolta, hogy jobb lett volna, ha a Szovjetunió fennmarad. De Putyinnal ellentétben ő egy megreformált, demokratikus föderációt képzelt el, nem pedig a Kremlnek nem önként alávetett nemzetek szövetségét.
A 2000-es években Gorbacsov elmondta nekem, miért nem küldött tankokat Németországba 1989-ben, hogy megakadályozza a berlini fal lerombolását (melyet a dédapám, Nyikita Hruscsov parancsára építettek). „Nem kellene beleszólnunk szuverén országok életébe” – mondta.
Gorbacsov részben magát is okolhatja az ellenszenvért, amely a szovjet összeomlás után kijutott neki. A reformerek gyakran híján vannak a szükséges türelemnek, és az 500 napos átfogó gazdasági változásokra vonatkozó terve ugyanolyan utópisztikus volt, mint Hruscsov 1961-es ígérete a húsz év alatt megszülető „fejlett kommunizmusról”.
Gorbacsov abban különbözött a többi orosz vezetőtől, hogy vállalta a felelősséget a kormányzása következményeiért. Hruscsov és Borisz Jelcin, Gorbacsov utódja hasonlóan cselekedett, ők teljesen kivonultak a közéletből, és otthon ostorozták magukat mindazért, amit nem sikerült elérniük. Gorbacsov ezzel szemben csatlakozott a történészekhez, politikusokhoz, elvtársaihoz és a közvéleményhez, hogy értékeljék kormányzását. A helyzet iróniája, hogy még életében kivette részét abból, hogy történelmi személyiségként eltemesse magát.
Amíg Oroszországban az a konszenzus, hogy Gorbacsov reformjai mind tévútra jutottak vagy megbuktak a rossz döntései miatt, addig nemzetközi szinten egészen másképp ítélik meg örökségét – joggal.
