Egy vándor kalandjai Szlovákiában

A piros jelzést választottam, mert az végighúzódik egész Szlovákián. Enged anélkül barangolni a hegyekben, hogy a célon kelljen gondolkodnom. Semmilyen célom nem volt. Egyedül akartam lenni, enyhíteni akartam a szomorúságot, ami maga alá temetett, mint azok a homokzsákok, amelyeket Odessza lakói halmoznak fel az orosz rakéták ellen.

Nem volt célom, tervem, sem térképem, mert az ukrajnai háború emlékeztetett arra, amit fiatalkorom óta tudok, mégis gyakran elfelejtek: a létezés alapelvei közül az egyik a véletlen. Ha elébe akarok menni, nem szabad, hogy bármilyen tervem legyen.

Június 8., szerda volt, tizenegy óra. A taxi kivitt a pozsonyi Krasňany feletti parkolóba. Nem tudtam, hogy az sznf hőseinek útja a Duklán kezdődik és Dévényben ér véget, vagyis hogy az ellenkező irányba megyek. Annyit tudtam csak, hogy a jelzések pirosak.

A büfében vettem egy kofolát és kaptam hozzá egy túrós buktát ingyen, mert előző napi volt. Tudtam, hogyan jutok el a piros útvonalhoz, mert gyakran futok a hozzá vezető ösvényen. Csakhogy most túrázóvá vedlettem, a korábbi esőtől puha és nedves földbe nyomott a nehéz hátizsák.

Tudtam, hogy kalandok elé nézek, de a vándorlásaim csak most állnak össze a gondolataimban kerek egésszé, aminek próbálom felfogni a jelentését. Az idő nagy részét egyedül töltöttem a szlovák erdőkben, ugyanakkor sok emberrel találkoztam, akik mintha csak arra vártak volna, mikor mesélhetik el nekem a történetüket. Öt nap után vettem egy jegyzetfüzetet Brezová pod Bradlomban, mert megértettem, hogy a memóriám nem lesz elég.

Éjszaka az esőben

A Pezinská Babára Krasňanyról hat óra alatt értem el és csak néhány kerékpárossal találkoztam. Az út nagy részét ismertem, mert néhány éve lefutottam a Babától a Kamzíkig tartó versenyt. De csak most vettem észre a változó táj finom varázsát, ahogy egy lapos hágóban haladtam fekete vizű tavak mellett, amiknek tőzeg volt a fenekén, hogy egyik pillanatról a másikra gyér fákkal tűzdelt réten találjam magam, mintha a szavannán lennék.

Rögtön ezen az első napon találkoztam a kihívással, amellyel az összes többi napon szembesülnöm kell majd: hol fogok aludni, hol találok vizet, és hol fognak ezek a helyek együtt előfordulni. A Baba előtti utolsó kilométereken nem találtam ilyet. Fülledt idő volt, ömlött rólam a veríték, és a tizennyolc kilótól, amit pluszban cipeltem, sajogtak a csípőízületeim. Ha a Babán lesz szabad szobájuk a panzióban, azt jelnek veszem, hogy ágyban kell aludnom. Volt szobájuk.

Egész éjjel esett, a reggeli égbolt koszos volt, az eső szitálásba fordult, és a köd beborította a fák tetejét. Én voltam az egyetlen vendég, a panzió tulajdonosnője főzött nekem kávét és hozott kofolát. „Ma ki sem nyitunk, nem jön senki” – mondta.

Az első cigaretta javított a kedvemen, és az orrom alatt mormolt kérdésekkel szórakoztattam magam: „Mit csinálsz itt? 65 éves vagy. Mi ez a hülye ötlet, hogy egyedül kimész a hegyekbe? Már az első nap után fáradt vagy, fájnak az ízületeid, és a jobb kislábujjadon  tyúkszem kezd nőni.”

Amikor felvettem a hátizsákot, a súlya megrémített, de az első lépések után arra jutottam, hogy nem az izületeim fájnak, csak az inak jeleznek. Azok pedig fokozatosan hozzászoknak a terheléshez.

Végre elindultam egy olyan úton, amelyet nem ismertem. Felvidított a gondolat, hogy az ismeretlenbe indulok, pedig csak néhány lépésnyire láttam előre. Pocsolyákkal teleszórt kaptató oldalában haladtam, és gondolatban megpróbáltam összekötni az abszolút csendet az ezer kilométerrel távolabb dúló háború zajával. Csak a rácsodálkozásig jutottam. Megálltam és tehetetlenül forgattam a fejem. Ekkor jöttem rá, hogy nem látom a piros jelzést.

Ez még sokszor megesik velem: ballagás közben elgondolkodom, a földet nézem és nem veszem észre, hogy a piros jelzés más irányba fordult. A turistautak nem kedveznek az elmélyülten gondolkodóknak. Átkozódva mentem több mint egy kilométert visszafelé, míg találtam egy jelzést, ami elvitt az erdőbe vezető keskeny ösvényre.

A szlovák erdőjárásnak, ellentétben az orosz tajgával, ahol egykor szintén jártam, két nagy előnye van. A tajgán nincsenek ösvények, a földet pedig mély moha borítja, amibe belesüpped a lábad, mint a hóba. És a tajga végtelen és változatlan, míg a szlovák erdő folyamatosan változik és kellemes meglepetéseket okoz.

Egyszercsak egy réten találtam magam egy hágóban, amit Čermáknak hívnak. És eszembe jutott, hogy egy éve jártam itt a feleségemmel, Martával, amikor eljöttünk kirándulni a Zoch menedékháztól. Felismertem a rétet a tetővel fedett faasztalról. „Már Modor fölött lennék?” – morogtam csodálkozva.

Ez is sokszor megesik még velem. A meglepetés, hogy a távolság csak a modern idők autókkal kikényszerített előítélete. Ha egészségesek a lábaid, a távolság csak idő kérdése. Nem egész négy hét alatt 500 kilométert mentem, és fizikailag úgy teljesítettem, mint a szlovák drótos, aki egykoron gyalog járta Közép-Európát.

Szalonnát, hagymát és szárított húst ettem, amikor aznap az egyetlen ember odajött hozzám. Inas középkorú férfi hátizsákkal. „Szabadságra mentem a számítógép elől” – mondta. Tanácsot adott, hol tudok aludni, és a mobilján mutatott egy forrást is a térképen. – „Kellene ott lennie egy kunyhónak is” – tette hozzá. A helyet Panské Uhliskának hívták.

Mostantól a véletlen lesz a tervem – döntöttem el. Oda megyek, ahová az emberek mondják.

Néhány óra múlva megérkeztem, és az útmutatásnak megfelelően lekanyarodtam a kaptatóról az erdőbe. Sem forrást, sem kunyhót nem találtam, a kaptató beleveszett a bükkerdő lombjaiba. Esett, de víz nem volt sehol.

Kicsit lejjebb egy szakadékban találtam egy patakot, a víz enyhén zavaros volt, de így is győztesnek éreztem magam. Felkapaszkodtam a szakadék feletti gerincre, ahol volt egy lapos tisztás, és a hátizsákom nélkül visszamentem vízért, amit egy műanyag zsákba mertem. Elállt az eső.

Nem vagyok teljesen tapasztalatlan vándor, aludtam már a vadonban a világ különböző szegletein, de sosem egyedül. Itt, a szlovák Kárpátokban, egy fenséges bükkerdőben, régi szélvihar által kicsavart faóriások között sokkal sebezhetőbbnek éreztem magam.

Fiatal bükkfák ágait törtem le, amelyeknek a levelei alul szárazak voltak, és fekhelyet készítettem belőlük, ami fölé ponyvából sátrat állítottam, ahogy a YouTube-on láttam. Működött!

A kifordult bükkfák gyökerei alatt száraz gallyakat kerestem a tűzhöz, de siralmasan kevés volt belőlük. A YouTube-on láttam egy fickót, aki késsel forgácsot váj ki egy kiszáradt fa törzséből, és nekiálltam utánozni. Örültem, milyen jól megy, amíg az összecsukható kés pengéje bele nem vágott az ujjamba. Úgy tűnt, a csontot is látom a nyílt sebben, amíg a véráram el nem öntötte.

Durva szavak ágyútüzét szórva magamra a bal kezemmel előkotortam a hátizsákomból az elsősegélydobozt, és szorosan bekötöztem az ujjamat mindennel, ami benne volt. A következő három napban háborús veteránként fogok járni, véres csomóval az ujjamon.

Feladtam a tűzrakást, úgyis megint esni kezdett.

Leöntöttem magam egy csajka vízzel a zsákból, mert van egy gyengém: megfürödve akarok befeküdni a hálózsákba. Ezért keresek mindig víz mellett éjszakai szállást.

Az erdőre néző hálózsákomban fekve teát főztem, és a bal kezemmel szalonnát szeleteltem hagymával. Az eső dobolt a ponyván, dohányoztam és whiskyt ittam műanyag palackból. Több tucat kilométeren keresztül cipeltem a hátizsákomban, tehát megérdemeltem. „Nem vagy te normális” – morogtam jó éjt kívánva magamnak, és még sötétedés előtt elaludtam.

Amire Vápenná rávezetett

A vándorlás a legrégebbi emberi tevékenység, így foglaltuk el az egész bolygót. Csakhogy valaha az emberek a völgyeket és a szorosokat keresték, míg ez az út a gerinceken át vezet. Nem tudtam, hogy a Kárpátoknak is ilyen meredek lejtői és lenyűgöző panorámái vannak.

Reggel már nem esett és a vér megszáradt a kötésen. Ezek jó jelek, mondtam magamnak. Már a csípőízületeim is kevésbé fájtak, amikor visszamásztam a gerincre a piros jelzésre. Hozzászoktak a terheléshez.

Az út fokozatosan ereszkedett Sološnica felé, ami növelte az önbizalmamat, mert még nem sejtettem, hogy mivel vár a Vápenná-csúcs.