Napunk

Németh Ilona: A képzőművészet sem érthetetlenebb, mint az irodalom, csak több az előítélet vele szemben

Németh Ilona. Fotó - Cséfalvay Á. András
Németh Ilona. Fotó – Cséfalvay Á. András

Hogyan kerül három tonna cukor egy galériába? A művészet más síkon kommunikál, hozzásegít, hogy máshogy értsünk meg dolgokat – vallja Németh Ilona képzőművész.

Németh Ilona képzőművész először jutott el az egyik legrangosabb kortárs művészeti kiállítása, a Documentára. A Dunaszerdahelyen elő művészt a legfrissebb munkáiról és terveiről kérdeztük.

Interjúnkból kiderül:

  • hogyan jutott ki a Documentára Németh Ilona,
  • mit gondol a kiállításon kitört antiszemita botrányról,
  • mit és hogyan kommunikál a művészet,
  • melyek az Eastern Sugar projekt újabb fázisai,
  • hogyan készül a Háborúban megerőszakolt nők emlékműve.

A Documenta a Velencei Biennálé mellett a világ egyik legfontosabb kortárs művészeti kiállításának számít. A Kasselben ötévente megrendezett tárlat idén 15. alkalommal nyílt meg, és szeptember 25-ig látogatható. Hogyan jutottál ki a Documentára?

Documenta szerintem minden művész számára mérce, és egy olyan művészeti esemény, ahova mindenki szeretne eljutni kiállítani. A másik ilyen hely a Velencei Biennále, ahol már kiállítottam.

A Documentára a rendszerváltás óta mindig ellátogattam, és az elmúlt öt-tíz évben úgy éreztem, hogy hozzá tudnék tenni valamit ahhoz a művészeti diskurzushoz, ami ott megjelent. Ahhoz, hogy valaki ott kiállítson, meghívás kell, tehát nem lehet sem jelentkezni, sem pályázni.

A nagyszabású kiállítás szervezése már évekkel korábban megkezdődik, és mivel az elmúlt években nem kaptam meghívást, már lemondtam arról, hogy kiállítóként eljussak az idei Documentára, és elkönyveltem, hogy akkor ez most megint nem jön össze. Tavaly novemberben azonban mégis megkerestek, így viszont nagyon kevés időm maradt a felkészülésre, mivel a kiállítás idén júniusban nyílt meg.

Ki keresett meg?

Az OFF-Biennále Egyesület kurátori csapata szólított meg, melyet művészeti szakemberek kis csoportja hívott életre Magyarországon, azért, hogy független platformot teremtsenek a kortárs művészet képviselői (művészek, kurátorok, művészeti szakemberek stb.) és más társadalmi csoportok találkozásához.

Az OFF-Biennále kurátori csapata két nemzetközi projekttel vesz részt a Documentan, az egyik a RomaMoma projekt, a másik „Milennehák és miértnék: Off-játszótér”, ahova én is meghívást kaptam. A Documenta  egyik új helyszínére, Kassel belvárosába, az AHOI nevű, a Fulda folyó partján lévő csónakkölcsönző területére szólt a meghívást. A Documentán nincs nemzeti reprezentáció, az AHOI területén spanyol, cseh és magyar művészeti csoportokkal és művészekkel együtt állíthattam ki. Az idei Documenta teljesen más, mint a korábbiak…

Miben más?

Korábban mindig volt egy főkurátor, meghívtak kb. 100 ismert művészt. Körülbelül négy-öt évvel ezelőtt a Documenta művészeti tanácsa úgy döntött, hogy az indonéz ruangrupa nevű művészcsoportot kéri fel a Documenta fifteen kurátorának. Ez egyrészt azért volt forradalmi, mert egészen más kulturális közegből érkeztek, más háttérrel, más preferenciákkal, a csoport művészekből, kurátorokból és építészekből áll. Másrészt ez az indonéz csoport meghívott egyéni művészeket és tizenhárom művészeti csoportot is, velük együtt a budapesti OFF-Biennále kurátori kollektíváját is.

Az indonéz csoport nem arra törekedett, hogy – lepkegyűjtemény mintájára – a világ minden tájáról meghívjon egy-egy művészt, hanem egy szervesen alakuló kiállítási koncepcióban gondolkodott, ezért sokkal több művész állíthatott ki.

Németh Ilona. Fotó – Cséfalvay Á. András

Mi volt a művészeti vezetéssel megbízott csoport koncepciója?

A kasseli esemény az indonéz lumbung (rizsraktár) jegyében jött létre. A rizsraktár egy közös tartalék, ahova a rizsfelesleget el lehet vinni, és akinek szüksége van rá, vihet onnét, tehát tulajdonképpen újraosztja a rizst, az erőforrást, és ugyanakkor közösségi találkozóhely is. Ebbe a szimbolikus lumbung térbe hívták meg kiállítani az egyes csoportokat, így az OFF-Biennálét is.

A koncepció az volt, hogy összegyűjtik a tudást és tapasztalatot, amit aztán újraosztanak. A mi meghívásunk is ide szólt, ebbe a térbe. Engem novemberben hívtak, ahogy említettem, elég későn, de a Documentára “nem lehet nemet mondani”.

Hogy alakult az együttműködésed az OFF-Biennáléval?

Az Úszó kertek című munkámat hívták meg a Documentára, gondolom, azért is, mert az általuk választott helyszín, a Fulda folyó partjának egy része és az AHOI volt csónakkölcsönző területe lehetővé tette ennek a speciális munkának a kiállítását, amelyet eredetileg is vízre terveztünk. Abban megegyeztünk, hogy nem az úszó kertek platformjain 2011-ben tervezett kerteket állítjuk ki, hanem újragondoljuk az installáció kert részét.

A két úszó objektre az eredeti angol és francia kert helyett (az installaciót Ravasz Mariánn építésszel együtt terveztük a budapesti Művészet a tavon kiállításra, amelynek kurátora Jerger Krisztina volt), szakemberekkel együttműködve egy Gyógyító kertet és a Jövő kertjét terveztük meg. Amikor megvolt a koncepció, akkor Lázár Eszterrel és Szalai Borival az OFF-Biennále kurátoraival elkezdtünk a megvalósításon dolgozni.

Úszó kertek a Documentán. Fotó – Németh Ilona

Milyen szempontok alapján készültek a kertek?

Tudósokkal, ökológusokkal, klímakutatókkal konzultáltunk, hogy mit gondolnak ők a Jövő kertjéről. Bevontuk a kutatásba a stuttgarti, a kasseli, a prágai, a budapesti, a gödöllői egyetemek szakembereit, az egész folyamat roppant izgalmasan alakult.

A rengeteg konzultáció végén megszületett egy elképzelés arról, hogy milyen legyen a Jövő kertje. És kiderült, hogy a tudósok ezt egy olyan fenntartható kertként képzelik el, amit olyan növények alkotnak, amelyek bírják a szélsőséges időjárást, viszonylag könnyen adaptálódnak a gyorsan változó szélsőséges körülményekhez, amelyek javítják a talajminőséget, ott, ahol valamilyen okból kifolyólag szennyezett a talaj.

Ezért döntöttünk úgy, hogy megpróbálunk olyan növényeket összegyűjteni, amelyek tudnak adaptálódni a megváltozott viszonyokhoz, és az elmúlt években jelentek meg Kassel környékén. Szerencsénkre, az egyik kasseli professzortól megtudtuk, hogy azzal kísérleteznek a Kasseli Egyetem campusának területén, hogy nem parkosítanak, nem kertesítenek, hanem azt vizsgálják, hogy a szabadon hagyott területen hogyan viselkedik a növényvilág.

Végül Michal Marcinov pozsonyi tájépítésszel, Florian Bellin-Harder kasseli egyetemi kutatóval, Szikra Reni budapesti szakemberrel és a kasseli K&K Stauden kertészet tájépítészeivel, valamint Maximilian Mechsner kasseli kertésszel dolgoztunk a koncepció és a kertek kialakításán.

Erről a területről származik a Jövő kertje?

Igen. A koncepció akkor állt össze, amikor rájöttem, hogy az a legjobb megoldás, ha a campus területéről kimetszünk az úszó kert területével megegyező darabot, a növényekkel együtt. Ehhez tettük hozzá azt a tizenhárom fajta növényt, amit a szakemberek ajánlottak. A kiállítás végén a földdarab a régi és új növényekkel együtt visszakerül az eredeti helyére.

Milyen gondolatokat társítasz a kerthez?

A kertre tekinthetünk úgy, mint az emberek által létrehozott kontrollált területre, ahol az ember biztonságban érzi magát, mert kontrollálja a folyamatokat, vele együtt a természetet is. Ez sohasem volt igaz, de mára már ennek a kontrollnak az illúzióját is elvesztettük.

És milyen  koncepció húzódik meg a másik kert, a Gyógyító kert mögött?

Tulajdonképpen ez is egy kontrollált terület. A kertet kilenc mezőre osztottuk, és olyan növények kaptak helyet, amelyek egymást segítik, támogatják, például az egyik növény távol tartja a többiről a kártevő rovarokat, vagy a növény gyökere segíti a másikat a növekedésben stb. Az összes ott található növény hasznos az ember számára, aki pedig törődik a növényekkel. Tehát ez egy olyan Gyógyító kert, ahol mindenki segít valakin, és minden mindennel összefügg. Talán elsőre naivnak hat az elképzelés, de az alapelv az egymás támogatása.

Ki törődik a kertekkel?

Hirdetést adtunk fel, és jelentkezni lehetett, hogy száz napra, amíg a kiállítás tart, valaki gondoskodik a kertekről. A kertről való gondoskodás fejében felajánlottuk a kerteket használatra a Documenta 100 napjára. Huszonnyolcan jelentkeztek a hirdetésre. A motivációs levelek alapján nyolc jelentkezővel személyesen is találkoztam, és az egyik “kertész” egy kasseli idősebb nő lett, aki a „Nagymamák a szélsőjobb ellen” csoport helyi szervezetének alapítótagja. A Jövő kertjéről egy nagyon szimpatikus fiatal pár gondoskodik.

Úszó kertek a Documentán. Fotó – Németh Ilona

Az idei Documentát antiszemita botrányok kísérték, leginkább ezek miatt került az esemény a sajtóba. Az első botrány azért tört ki, mert egy képen – egyebek mellett – egy disznóarcú katona is látható, aki Dávid-csillaggal díszített sálat és egy sisakot visel, amelyen a Moszad látható. A második botrány egy 1988-ból, Algériából származó brosúrához kötődik, amelynek lapjai antiszemita sztereotípiákat tartalmaznak. Szerinted egy műalkotás megjeleníthet ilyen tartalmakat?

Nem lehet ezt a kérdést kontextus nélkül vizsgálni. Az egész botrány kontextusa leginkább  a német belpolitika. A Documenta körüli vita akkor indult el igazán, miután bemutatták a Taring Padi indonéz csoport „Népi igazságszolgáltatás” című alkotását, amely az 1967 és 1998 között az országot irányító Suharto tábornok vezette, hosszú és brutális indonéz diktatúra áldozatainak állít emléket. A sok eltúlzott, szatirikus figurát felvonultató mű 2002-ben készült. A vásznon sajnálatosan a rengeteg groteszk figura között két, a zsidóságot és a holokauszt tragédiáját sértő figura is szerepelt. A képet a tiltakozás miatt még a megnyitó napján eltávolította a művészcsoport és elnézést kért.

Véleményem szerint leginkább a kulturális különbségek vezettek ehhez a sajnálatos és sértő eseményhez, de nem szándékos provokációról van szó. (Egyébként januártól több atrocitás is érte a Documenta  külföldi résztvevőit is, amelyről a német sajtó nem igazán számolt be.)

Az egész idei kiállítás a széles értelemben vett javak demokratikusabb újraelosztásáról szól. Kérdéseket vet fel a művészet társadalmi szerepével kapcsolatban. Visszatér a művészet olyan értelmezéséhez is, ahol a művészeti alkotás kollektív folyamat és egy közösség számára a közös tudástár része. Ezek az üzenetek a mi európai-amerikai kultúránkba nem mentek át.

Leegyszerűsítve: az európaiak meghívtak egy indonéz kurátori csoportot, hogy megújítsák a Documenta szellemiségét, és megpróbáljanak inspirálni bennünket más utak megtalálására. Majd nem voltunk képesek értelmezni, amit kaptunk. Az derült ki rólunk, hogy azt “olvassuk”, amit egyébként is olvasni tudunk. Aztán az egész eljutott oda, hogy bizottságok nagyítóval átnézik a teljes kiállítást, hogy található-e még antiszemita jelképeket tartalmazó alkotás. Ez az egész ügy inkább szól a megoldatlan politikai és történelmi német belső és európai konfliktusokról, mint a konkrét, ténylegesen látható kiállításról és a bemutatott művekről.

A művészetnek igenis van olyan funkciója, hogy érzékeny pontokra mutat rá. Nem hiszem, hogy a helyes, adekvát válasz, ha az alkotást eltávolítják a kiállításról, hanem párbeszédet kell kezdeményezni a problémáról.

Milyen befolyással lehet a Documentára az, ami most történt?

Mindenki aggódik, mert a Documenta mindig is a nyitottságáról volt híres. De most létrehoztak egy tudományos tanácsot, amelyik eldönti, hogy mi számít antiszemitizmusnak, de közben egy csomó dolgot nem vizsgálnak, ami mások érzékenységét sértheti, vagy más szempontból fontos lehet.

Az indonéz kurátorok számára ez egy egészen traumatikus tapasztalat, és nem valószínű, hogy Európára vonzó helyként tekintenek majd a történtek után.

A legsajnálatosabb dolog az, hogy nem arról szól a Documenta, amiről szerettük volna, hogy szóljon, a botrány beárnyékolja azt is, amiért mi dolgoztunk.

Németh Ilona. Fotó – Cséfalvay Á. András

Elképzelhetőnek tartod, hogy az egész közeg önvizsgálatot tart, és tanul abból, ami történt, rugalmasabb lesz, vagy egy még erősebb bezárkózás, szemellenzős magatartás lesz a végeredmény?

Pontosan ez most a kérdés. Nagyon remélem, hogy az első verzió valósul meg.

A mostani Documenta fifteen kapcsán fölvetődik az is, hogy a jelenlegi koncepció nem illeszkedik a művészeti piac logikájához. Egy csoportos kiállítást láthatunk, a kurátorok közösségekben gondolkodnak. Ezt így, ebben a formában nem lehet értékesíteni a megszokott módon.

Ha már szóba került ez a téma, milyen a te pozíciód a művészeti piacon?

Elsősorban múzeumok vásárolnak tőlem. A budapesti Ludwig Múzeum a legnagyobb „gyűjtőm”, több munkámat is megvették. Magángyűjtőknél is vannak munkáim, inkább olyanoknál, akik művészetpártoló gyűjtők, nem befektetési céllal vásárolnak.

Az Eastern Sugar projekted már 2017 óta fut. Idén májusban egy önálló kiállításod volt a budapesti Trafó Galériában. Mivel gyarapodott a projekt az első magyarországi kiállítás során?

A Trafóban megrendezett kiállítás abba a sorozatba illeszkedik,

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Dunaszerdahely

Művészet

Németh Ilona

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak