Mácza Mihály helytörténész Komáromról: A múlt itt beleivódott az emberek egyéniségébe
Az önkormányzatnak össze kellene zárnia, hogy ne engedjék megváltoztatni a belváros jellegét, mondja a régi poliklinika épülete eladása kapcsán Mácza Mihály.
- Komárom és környéke a Napunk fókuszában. A szlovákiai magyarok történeteiről és problémáiról írunk, egyenesen a régiókból. Ezeket a dél-szlovákiai sztorikat csak nálunk találod meg.
Komárom mindig hazafias város volt, és ezt máig nem sikerült megváltoztatni – állítja a város egyik legismertebb helytörténésze, az idén 80. évét betöltött Mácza Mihály, aki évtizedeken keresztül kutatta Komárom és környéke történetét és a Duna Menti Múzeum egyik központi személyiségének számított. Interjúnkban arról is beszél, melyek voltak a város legfényesebb korszakai, kiknek köszönheti a legtöbbet Komárom, és van-e olyan, hogy komáromi identitás.
Ön Kassáról származik, és 1970-ben került Komáromba. Korábban már több helyen elmondta, hogy nem ismerte túl jól a város múltját, amikor idekerült. Mik voltak az első benyomásai Komáromról?
Az, hogy ez egy nagyon érdekes, történelmi város. Azt mindjárt észrevette az ember, hogy az erődfalak körbefogják a várost, és van egy határozott struktúrája, amely jellemző a régi városokra. És már akkor is számos emlékmű állt itt. Első látásra észre lehetett venni, hogy ennek a városnak van múltja.
Befogadták önt a komáromiak?
Be. Nekem mindjárt kialakult itt egy társaságom, később ebből lett a Komáromi Múzeumbarátok Köre. De én még Pozsonyból ismertem jó néhány személyt, akik egy része Komáromba került. Nem légüres térbe jöttem tehát, mert már voltak itt kapcsolataim.
Kassára nem vágyott vissza soha? Kassa is egy komoly történelmi hagyományokkal rendelkező város…
Biztosan az. De engem Kassához csak két dolog kötött: az első születésem. Hét hónapos koromig ott nevelkedtem. Aztán el kellett költöznünk a kassai házunkból, és Szepsiben nőttem fel. Felnőttkoromban, már egyetemistaként visszakerültem néhány hónapra, akkor már a Csemadokban is működtem, és a múzeummal is volt kapcsolatom.
A hetvenes években mennyire tisztelték a komáromiak a város múltját? Mindig is jellemző volt az a városra?
Ez mindig is így volt, de épp akkor jött egy újabb hullám, mely során ez felerősödött. Szabadabbá vált kicsit a gondolkodás, és mindez hatott arra, hogy az emberek visszanyúljanak ahhoz a múlthoz, amely itt bőven megvolt.
A hetvenes években a normalizáció idejében járunk. Nem görgettek akadályt akkoriban az elé, hogy az ember egy dél-szlovákiai magyar város múltját kutassa?
Nem, inkább csak a hangos akciók elé. Ami papíron volt, az elment, de ha „zajongtak” az ügy érdekében, az már nehezebb volt. Voltak különböző csemadokos megmozdulások, bár az még elég csendes volt. Írásban viszont már a hetvenes években sok minden megjelenhetett.
Ön akkor nem találkozott konkrét akadályokkal ebben az időszakban?
Nem. Volt egy régi csemadokos itt Komáromban, Győri Feri bácsi, akivel kapcsolatba kerültem. Én a Csemadok-központból kerültem ugyanis ide. Komárom mindig is központja volt az itteni magyarságnak.
Komárom az emlékművek és az emléktáblák városa. Vannak olyan vélemények is, hogy ez azért van, mert a komáromiak identitása zavaros.
Milyen értelemben?
Abban az értelemben, hogy Komárom ütközőpont volt a 20. században a szlovák–magyar kapcsolatok terén. Ön hogyan látja, miért van ennyi emléktábla és emlékmű a városban?
A magyar hazafias érzés Komáromban mindig is erős volt – ezt sugallta a város múltja, az utcák megnevezései. Lehettek volna itt különböző utcanevek, de ha végigmegyünk a városon, máig zömmel magyar utcaneveket találunk, néhány kivétellel. Ugyanígy van az intézmények megnevezésével – Komárom megmaradt magyar városnak.
A szlovákok is elkezdték viszont kijelölni a maguk territóriumait, nem? Az emlékmű-állítgatás egy ilyen fázisba is eljutott.
Voltak ilyen igyekezetek, de az itteni magyar elem sokkal erősebb volt.
Létezik komáromi identitás? Ha igen, hogyan jellemezné?
