„Nem volt bennük gyűlölet.” A dunaszerdahelyi holokauszttúlélők nagy része hallgatott a borzalmakról, de akadtak kivételek
Beszélni kell róla, emlékezni kell! – mondja a dunaszerdahelyi Feldmár Tibor, aki gyermekkorától tisztában volt azzal, milyen szenvedésnek és megaláztatásnak voltak kitéve szülei a második világháború során. Holokauszttúlélőkként mégsem gyűlöletre, hanem a másik ember tiszteletére nevelték gyermekeiket.
- Dunaszerdahely és környéke a Napunk fókuszában. A szlovákiai magyarok történeteiről és problémáiról írunk, egyenesen a régiókból. Ezeket a dél-szlovákiai sztorikat csak nálunk találod meg.
„Dunaszerdahely toleráns város” – állítja Feldmár Tibor, aki az egykor kis Jeruzsálemként emlegetett csallóközi városban élő második generációs holokauszttúlélők egyik utolsó képviselője. A második világháborúig európai viszonylatban is az egyik legjelentősebb zsidó közösség élt itt, a 7 ezres lakosság több, mint fele volt zsidó. Ma már csak 57-en tartoznak a hitközséghez.
Feldmár Tibor évtizedek óta Dunaszerdahelyen él családjával. Köztiszteletben álló orvos-nőgyógyász és gyermeknőgyógyász, sok éven keresztül dolgozott a dunaszerdahelyi kórházban.
Elmondása szerint soha nem titkolta, hogy zsidó származású, mindkét felmenője saját bőrén tapasztalta meg a vészkorszak borzalmait. „Szüleim azon kevés szerencsés emberek közé tartoztak, akik túlélték a zsidóüldözést” – mondta Feldmár Tibor. Édesanyja, Reisz Janka rajta volt azon a tehervonaton, amely 1944. június 15-én indult el Dunaszerdahelyről a lengyelországi Auschwitz felé.
Édesapját, Feldmár Jenőt munkaszolgálatra vitték Budapestre, ő az utolsó pillanatban, egy nappal azelőtt szökött el az engeraui megsemmisítő táborból – ez Pozsony Ligetfalu városrészében állt –, hogy az egész tábort lemészárolták. Öt férfi menekült meg a biztos haláltól 1945. január 6-án, Vízkereszt napján. Többedmagával sikerült visszajutnia szülőfalujába, Nyékvárkonyba. Itt a helyiek a felszabadulásig, áprilisig bújtatták. Egyik barátja hozta a hírt, hogy az utolsó német katona is elhagyta a települést, előjöhetnek a rejtekhelyükről.
Feldmár Tibor úgy emlékszik, gyerekkorától tisztában volt azzal, hogy a szülei min mentek keresztül a második világháború során. „Az én szüleim azon kevesek közé tartoztak, akik nem titkolták és nyíltan beszéltek előttünk arról, mit éltek át a munkaszolgálaton és a lágerben. Nem emlékszem pontosan, hány éves lehettem, amikor már felfogtam, tudatosítottam a történteket, de azóta tisztában vagyok az átélt borzalmakkal” – emlékszik vissza Feldmár Tibor.
Mai fejjel felfoghatatlan, hogyan tudtak ekkora méretű népirtást levezényelni a németek. „Ezt a kérdést mi is számtalanszor feltettük és arra jutottunk, hogy nagyon »jól kitalálták« és előkészítették az egészet. A propagandának is óriási szerepe volt benne. Magyarország nem egyszer bocsánatot kért, de nem halt volna meg annyi munkaszolgálatos, ha a nyilasok nem segítették volna a német katonákat az öldöklésben” – véli Feldmár Tibor.
Szülei 1944-ben házasodtak össze, házasok voltak, amikor az édesanyját több száz dunaszerdahelyi sorstársával és legközelebbi hozzátartozóival, édesanyjával és testvéreivel, illetve gyermekeikkel előbb a helyi gettóba, majd pedig az auschwitzi lágerbe hurcolták el.
„Ekkor már édesapám nem volt itthon, őt korábban munkaszolgálatra hívták be. Öt társával az utolsó pillanatban szökött meg a megsemmisítőtáborból. Az öt szökevényből ketten Galánta felé folytatták útjukat, édesapám két sógorával együtt több mint három hónapig bujkált Nyékvárkonyban, a környező tanyákon, a falu határában. Az egész falu tudta, hogy ott vannak, de mindenki segítette őket. A helyiek felváltva látták el őket élelemmel, senki nem jelentette őket a német katonáknak. Ez nagyon nagy dolog volt akkor” – részletezte Feldmár Tibor.
Édesapja nemcsak gyerekeinek mesélt a borzalmakról, hanem
