Ha meg akarjuk menteni az óceánt, nem tehetünk rá árcédulát
Miért hiszi el az ENSZ vagy bárki más, hogy a magáncégek a bolygó felelős gondnokai lesznek? A tengeri ökoszisztémák gyors romlása nem új keletű információ, a vállalatok mégis növelték pusztító tevékenységüket.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
A nyár elején az ENSZ megtartotta az óceánokkal foglalkozó konferenciáját (UNOC) Lisszabonban. A cél az volt, hogy „ösztönözzék a tudományos alapokon nyugvó, innovatív megoldásokat, és új fejezetet nyissanak a globális óceáni tevékenységek terén”. Miguel de Serpa Soares, az ENSZ jogi ügyekért felelős főtitkárhelyettese szerint egy „fenntarthatóan menedzselt óceánra” van szüksége a világnak, és a konferenciát hatalmas sikerként könyvelte el. Bárcsak ez lenne a helyzet.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni az óceán fontosságát. Az óceán a bolygónk legnagyobb bioszférája, a földi élet 80%-ának ad otthont. Az általunk belélegzett oxigén 50%-át állítja elő, és az összes szén-dioxid-kibocsátás 25%-át nyeli el, ami létfontosságú az éghajlat és az időjárás szabályozásához. És a gazdaság szempontjából is kulcsfontosságú, mivel hozzávetőlegesen 120 millióan dolgoznak a halászati ágazatban és az ehhez kapcsolódó tevékenységek is sokakat foglalkoztatnak, elsősorban a fejlődő országok kisvállalkozásaiban.
Az elmúlt négy évtized során azonban az óceán hatalmas nyomás alá került, ami javarészt a kereskedelmi tengeri tevékenység gyors növekedésének köszönhető. Ez a növekedés különösen nagymértékű a kizárólagos gazdasági övezetekben, a felségvizek egybefüggő területein, amelyek 230 mérföldre húzódnak a partvonaltól.
Az ENSZ 1982-es tengerjogi egyezménye rögzítette a kizárólagos gazdasági övezetek feletti nemzeti szuverenitás elvét. A következő években a kormányok állami engedélyek és koncessziók révén óriási óceáni területeket adtak el, és így a tengeri ökoszisztémák kezelését átadták a magánszektornak.
A politikai döntéshozók nyilván úgy vélték, hogy a vállalatoknak pénzügyi érdeke is, hogy felelős üzleti gyakorlatot honosítsanak meg, hogy megőrizzék azt az erőforrást, amelyen jól keresnek. Ehelyett a széles körű olaj- és gázkitermelés, az ipari halászat és féktelen tengeri kereskedelem az „óceán egészségének” spirálszerű hanyatlásához vezetett – fogalmazott nemrégiben Peter Thomson, az ENSZ óceánügyi különmegbízottja.
A tengerek elsavasodása és felmelegedése tavaly rekordszintet ért el. Az óceánok már csak 13%-a minősül „tengeri vadonnak” (biológiailag és ökológiailag érintetlen, az emberi beavatkozástól javarészt mentes tenger). A tengeri emlősök több mint egyharmadát és a zátonyképző korallok közel egyharmadát a kihalás fenyegeti.
Ilyen körülmények között szervezték meg az UNOC-ot, hogy megállítsák az óceáni ökoszisztéma pusztulását. A hangzatos szavak ellenére csak óvatos bejelentések történtek: az ENSZ 193 tagállama megújította ígéretét, hogy az adatgyűjtés javításával és a természetalapú megoldások finanszírozásával megerősítik a tengerek irányítását.
Kolumbia nemrégen bejelentette, hogy négy új védett tengeri területet hoz létre – valójában ez volt az egyetlen olyan bejelentés, amely kötelezettségvállalással járt. És jelzésértékű, hogy a mélytengeri bányászattal kapcsolatban nem történt elmozdulás. Miközben számos fejlett gazdaság, például Japán és Dél-Korea, támogatja ezt a vitatott gyakorlatot, addig a csendes-óceáni országok, mint Palau és a Fidzsi-szigetek, az adatok hiányára hivatkozva, az egész iparágra terjedő moratóriumot követelnek.
A konferencia alapvető tanulsága az volt, hogy az ENSZ elkötelezett marad a folyamatos változás mellett, a magánszektor pedig kontrollálja az irányítást. Ez köszön vissza a „természeti tőke”-alapú megoldások hangsúlyozásában, amelyek „beárazzák” a természetet, hogy megmentsék. A mai válság okozója, a neoliberális politika, ideológiai átalakuláson megy át. Ahol a részvényesi kapitalizmus nem tudta biztosítani a tulajdonosok önszabályozását, ott az „érdekelt felek kapitalizmusa” próbál sikeres lenni: a vállalatok egyensúlyt teremtenek a befektetők, a munkavállalók, a közösségek és a környezet egymással versengő érdekei között.
Nem nehéz belátni, hogy miért vonzó az érdekelt felek kapitalizmusa: azt a benyomást kelti, hogy a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. De ha az óceánról van szó, a káposzta már nem friss, hanem lejárt szavatosságú. Ha meg akarjuk védeni az óceánt a további romlástól, ki kell zárni a további tengeri iparosítást.
Miért hiszi el az ENSZ vagy bárki más, hogy a magáncégek a bolygó felelős gondnokai lesznek? A tengeri ökoszisztémák gyors romlása nem új keletű információ, a vállalatok mégis növelték pusztító tevékenységüket. Reálisan nézve,
