A vár, amely nem is vár, a világ végén, ami nem is a világ vége: Bodrogköz a messziről jött ember szemével

Meg kell szenvednie a messziről jött embernek, ha Királyhelmecre akar eljutni. Ez talán a csallóközi buborékban élő ember kicsinyes rácsodálkozása a világra – lám, míg nekünk ugrásnyi távolság három főváros, a bodrogközieknek még az a 90 kilométer Kassáig is másfél óra autóval, tömegközlekedéssel meg csaknem kettő, ha nem jön közbe semmi.

A csallóközi embert azonban első néhány útján kárpótolja valami – a táj. Ha Hollóháza és Sátoraljaújhely felől közelíti meg Királyhelmecet, mintha mesébe csöppenne: szinte már giccsesen gyönyörű a Tokajtól Eperjesig húzódó Szalánci-hegység, az ember csak kapkodja a fejét, hátha észrevesz egy kósza manót vagy tündért a tisztásokon, akár csak egy pillanatra is.

Végül lassan síkká szelídül a táj, ahogy az ember a Felső-Bodrogköz kapujához ér, és Királyhelmecre érkezve már távolinak tűnnek a szalánci hegyek. De az utazó érzi: ez a Tokajtól egészen Nagykaposig, sőt, Ungvárig húzódó régió – hiába szelik át politikai határok –, valahogy természetesen egy, hegyeivel, dombjaival, rétjeivel és lápjaival.

Erre a tájra maguk a bodrogköziek hivatkoznak gyakran a világ végeként. S ebben lehet is valami, mármint az ő szemszögükből: érezhető az izoláltság. Ez az izoláltság viszont nem – mondjuk így – természetes adottság. Inkább a történelem politikai viharaiból adódó hátrány, amit aztán felelőtlen és közömbös politikusok fújtak egyre nagyobbra.

Semmi sincs keleten?

Például Robert Fico: amikor azt mondta, hogy „keleten nincs semmi”, valószínűleg a Királyhelmechez hasonló városokra gondolhatott. S bár nem volt igaza, hiszen Bodrogközben márpedig rengeteg minden van, ez a gondolkodásmód – mely sokakra jellemző, és Fico kijelentésében megerősítést éreztek – még inkább a perifériára szorította a régiót. Ez a „nincs itt semmi” sok itt élő lelkére telepszik rá, és épül be az identitásába. Nem véletlen, hogy ekkora az elvándorlás a régióból.

Ha egy régión elhatalmasodik a kisebbrendűségi érzés, az kétfajta reakciót vált ki. Van, aki úgy gondolja, nincs kiút, és beszorult a világ egy olyan szegletébe, amellyel nem törődik senki. Hiába épül és fejlődik lassacskán a város, a fejlődés sebessége és volumene sosem lesz elég – ez annak a futónak a reménytelensége, aki az ellenfelei hátát nézi a pályán, az örök futóversenyen: nem közelednek, nem is távolodnak, de végeredményben biztos benne, hogy sosem éri utol őket.

A másik reakció, hogy az itt lakó megtanulja szeretni a szülőföldjét, annak minden pici szegletével, jellegzetességével, látnivalójával együtt. Megtanulja, hogy az az övé, az identitásának része, és egyre többet akar róla megtudni. Ezért szeretik a helyiek a Csonkavárat – mert bár valójában nem vár, és nem hasonlítható az olyan épített örökségekhez, mint mondjuk Krasznahorka vagy Füzér vára, mégis a helyiek egyik büszkesége. Még akkor is, ha nem is olyan régen csupán két romos fal látszott belőle.

A Csonkavárhoz kanyargós, keskeny út vezet a város fölé magasodó dombra. Az ember szinte észre sem veszi, hogy megérkezett, előbb a kilátás ragadja meg a tekintetét: alatta lustán nyújtózkodik a pici város, aztán amíg a szem ellát, sík a vidék a Vihorlát-Gutin hegyvidék lankáiig. Csak ezután tűnik fel a régi, romos fal. Na meg a fiatal várúr, Gönczy Bertalan.

Csonkavár ura

Márpedig Gönczy Bertalant nem árt észrevenni. Nem csak azért, mert úgy vezeti körbe a látogatót – nem csak engem, mindenkit – a Csonkavár romjai között, hogy nagyon gyorsan otthon érzi magát benne az ember. S nem is csak azért, mert a kisujjában van a vár és Királyhelmec története is, holott nem történész. Hanem azért, mert az ő elhivatottsága miatt derült ki, a vár nem csak két lepusztult fal, hanem annál sokkal több. És nem sajnálja sem a pénzt, sem a verítéket, hogy tovább ásson – a szó valódi és átvitt értelmében is.

„Rám ragasztották, hogy lokálpatrióta vagyok, és értékmentő. Ez részben megfelel a valóságnak, de nem kimondottan egy életstílus” – mondja a várúr. Informatikus, Prágában dolgozott, de végül hazatért Királyhelmecre. „Szeretem a várost, szeretek itt lakni, ebből fakad, hogy lokálpatriótának tartanak” – magyarázza.

Borászatot akart alapítani Királyhelmecen, és megfelelő helyet keresett – így esett a választás a Csonkavárra, melynek romjai alatt egy borozó és étterem üzemelt korábban. Maga a rom azonban csupán két fal volt, semmi több. Mostanra azonban – évek megfeszített munkájával – egy, 25-ször 25 méteres történelmi épület bújt elő a föld alól.

Nagy fába vágtam a fejszémet – mondja Gönczy Bertalan, miután végigvezetett az építmény első néhány termén, és megmutatta, mi lógott ki a föld alól, és meddig kellett ásni, hogy évszázadok után feltáruljanak a Csonkavár régi termei. A vár körül halmokban áll a törmelék, megfeszített munkával ássák ki, és szabadulnak meg tőle fokozatosan. Ha az ember újított már fel lakást, tudja, mennyi macerával jár – na, ez annak a sokszorosa. Évente 750 tonnányit szállítanak el, és ebben a kövek nincsenek benne, azokat kiválogatják.

Pedig a Csonkavár nem is vár – de nem lehet tudni, pontosan micsoda, talán átmenet az erődített udvarház, a vár és a kastély között. Története valószínűleg már a 14. században elkezdődött, a pincetermek pedig 1414-ből valók. A 16. század elején a régiót uraló Pálóczi család építtetett itt udvarházat, majd miután Pálóczi Antal Mohácsnál elesett, Perényi Péter, a hintapolitikájáról ismert koronaőr csapott le rá, és kezdett egy várkastély építésébe, melynek munkálatai valószínűleg 1534 után fejeződtek be.

Perényi nem volt valami lojális nemes: hol Ferdinánd, hogy Szapolyai János pártján állt. Végül Ferdinánd megelégelte a billegést, na meg azt, hogy Perényi kancellárként elgondolkodott azon is, hogy a káoszban a maga számára szerzi meg a trónt. Börtönbe vetette őt, és holtáig fogságban tartotta. A vár lerombolása is minden bizonnyal ennek köszönhető.

Pedig impozáns építményről lehetett szó, és ez látszik is a Kassai Műszaki Egyetem művészettörténeti karának munkatársai feltárása nyomán. Ahogy egyre mélyebbre jutnak, úgy tárulnak fel a régi építészeti megoldások, a faragott kőelemek, a 450 kilós sarokkövek, konzolok, a boltívek és a várudvar szintje is: ez a vár egyáltalán nem olyan kicsi, mint amilyennek elsőre tűnik. A munkát a kassai műemlékvédelmi hivatal ellenőrzi.

Elveszett gyermek

Felmerül a kérdés: mindezek ellenére megéri-e kiásni, amit a történelem már rég betemetett – ráadásul ennyi munkával, és ilyen kevés segítséggel. A várúr szerint igen. Gönczy Bertalan Prágában élt hosszú éveken át. „Láttam azt a történelmi örökséget, ami Prágában van. S mindez nem azért maradt meg, mert 500 évig nem nyúltak hozzá, hanem azért, mert törődtek, foglalkoztak vele, hogy megmaradjon a következő generációk számára” – magyarázza.

A Csonkavár a maga két romos falával Királyhelmec elveszett gyermeke volt. Mindenki közelinek érezte, ám valahogy senki sem kezdett bele a feltárásba. Gönczy azonban belesodródott a dologba, pedig csak borászatot akart alapítani. A küldetés azonban adott volt, s végül felvállalta