Melegh Attila szociológus Orbán fajkeveredős beszéde kapcsán: Korszakváltás zajlik, egy politikai blokk alapja lett a kirekesztés

Orbán Viktor tusnádfürdői beszédének elhangzása óta rengeteg cikk íródott arról pro és kontra, náci-e Orbán Viktor vagy nem, megőrült-e vagy mindenkinél tisztábban látja a világot. Arról kevesebben értekeztek, milyen környezetben hangzottak el a vitatott kijelentések, és milyen társadalmi folyamatokat jeleznek.

Melegh Attila szociológust, történészt, egyetemi tanárt, az Eszmélet folyóirat szerkesztőjét, jeles migrációkutatót az Orbán-beszéd hátteréről kérdeztük és arról, miért van Közép-Kelet-Európában különösen nagy fogadókészség a kirekesztő beszédmódra.

Interjúnkban szóba kerül,

• miért féltek a migrációtól Közép-Európában már a 90-es években is,
• hogyan erősödhetett meg a nacionalista politikai blokk világszerte,
• kell-e tartanunk attól, hogy megismétlődnek a 20. század 20-as, 30-as évei,
• mi hozhatja el a kiutat.

Nagy visszhangot váltott ki Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde, amelyben arról beszélt, hogy szerinte mi a Kárpát-medencében nem vagyunk „kevert fajúak”, és nem akarunk „kevert fajúvá” válni, vagyis Európán kívüli népekkel keveredni. Orbán Viktor nem először beszélt erről, korábban is kimondta már, hogy a magyaroknak „homogén nemzetnek” kell maradniuk. Önt meglepte a mostani tusványosi beszéd? Hozott bármiben újat az eddigi orbáni retorikához képest?

Mindig érdemes a tágabb kontextust nézni. Nemcsak egy politikusi beszédről van itt szó, hanem a közbeszéd formái is megjelennek benne. Ebből a szempontból én egyáltalán nem lepődtem meg.

Világos, hogy ez a beszéd még élesebb volt, mint az eddigiek, de azok az alapvető minták, amelyek korábban is megvoltak, többek között az ő megszólalásaiban is, azok elég mélyre nyúlnak. Ilyen a felvilágosodás, azaz a globális kapitalizmus megjelenése óta jelen lévő Európa-központúság, a kapcsolódó kirekesztő civilizációs hierarchiák, illetve a népességcserétől való félelem, ami nem Magyarországról indult, hanem az utóbbi időben Franciaországban jelent meg élesen. A migrációtól, bevándorlástól való félelem pedig Magyarországon szintén egy régi és erős eleme a közvéleménynek.

Olvassa el

Orbán Viktor: A csehek és a szlovákok nem vállalják a konfliktusokat Brüsszellel, a magyar–lengyel kapcsolatokban szívprobléma van

Mikortól ilyen erős eleme?

Már a 90-es évek közepétől megfigyelhető, hogy komparatív szempontból Magyarországon és érdekes módon Kelet-Közép-Európa más országaiban rendkívül idegesek voltak a bevándorlás miatt. Ilyen Csehország, Észtország, akikhez többször Szlovákia is csatlakozott. Ennek a társadalomtörténeti okaival kell a leginkább foglalkozni.

Az is nagyon fontos, hogy ezeket a diskurzív mintákat nemcsak a Fideszhez köthető jobboldali erők használták, hanem például a kettős állampolgárságról vagy a státusztörvényről folytatott vitában az MSZP is. Akkor is szó volt a 20 millió románról („fekete sereg”), akik minket elárasztanak. Fontos ezt egyben látni, mert ha ezeket a folytonosságokat és háttereket nem látjuk, nem érthetjük meg a jelenség okait. Nemcsak azt, hogy miért fordul elő, hanem azt is, hogy miért válik népszerűvé.

Érdekes, amit mond, mert a migrációellenes beszéd megerősödését általában a 2015-ös menekültválsághoz szokták kötni. A 90-es évektől jellemző migrációellenes közhangulat mire vezethető vissza?

Mindenki azt gondolja, hogy a 2015-ös válság mind a magyar, mind az európai közvéleményben nagy törést okozott. Az összeurópai adatok stagnálást mutatnak. A magyar adatok azt mutatják, hogy radikalizálódott a közvélemény, tehát még elutasítóbb lett. Kiugróan elutasító lett, még a környező országokkal, például Romániával szemben is. De az erős idegesség már korábbi, csak radikalizálódott és politikailag radikalizálták.  A 2015-ös válságnak és az utána következő időszaknak tehát volt hatása, de nem akkor bontakozott ki ez a jelenség.

Nézzük a jelenség okait.

Három fő ok állhatott e folyamat mögött. Van egy sajátos kelet-európai ok. A korábban viszonylag jól élő államok, mint az NDK, Csehszlovákia, Magyarország és részben a balti államok a Szovjetunión belül a globalizációs nyitás után rendkívül idegesen reagáltak arra, hogy összeomlott a szocialista munkaerőpiac és ezzel egy időben megjelent a bevándorlás. Ez jól mutatja az egyik fő okot: a munkaerő-piaci és a jóléti rendszerekkel kapcsolatos versengést, vagyis a félelmet. Az itt élő emberek azt érezték, hogy ezen a téren bizonytalanná válik a helyzetük, amin a bevándorlás még tovább ront. Az persze kérdés, hogy ez ténylegesen így van-e, így volt-e, de a lényeg most az, hogy mit éreznek, éreztek az emberek.

Mi a másik ok?

A 90-es évektől nemcsak Magyarországon, hanem a világ más részein is érvényben volt egy olyan gazdaságpolitika, amely a jóléti rendszereket nemcsak megkérdőjelezte, hanem sok esetben leépítette. A mi esetünkben ez különösen éles volt, mert a rendszerváltás egy nagy fokú biztonságot váltott fel egy nagy fokú bizonytalansággal. A társadalmi újraelosztás a neoliberális gazdaságpolitika időszakában stagnált, a volt szocialista államok esetében a 2000-es évek végétől több országban még csökkent is. Az emberek tehát bizonyos mértékig joggal érzik, hogy a bizonytalanság nem szűnt meg. Ezért fordul visszafelé ebbe az irányba a kormányzati retorika is, és próbálja a biztonságot és a védelmet hangsúlyozni.

Tehát az emberek a rendszerváltás és a globalizációs nyitás veszteseinek érzik magukat.

Így van. Van még egy harmadik, rendkívül fontos dolog. Mi itt Közép- és Kelet-Európában kis nyelvű nemzetek vagyunk. A kis nyelvű nemzetek a globalizációban a nagy fokú tőkebefektetésnek köszönhetően egyenlőtlen cserével nagy mennyiségű munkaerőt bocsátanak ki, ami a korábban is bizonytalan demográfiai viszonyokat még bizonytalanabbá tette.

Bulgáriát hozzák fel példának az ENSZ-dokumentumok is, amely az egyik legveszélyeztetettebb ország. Ha Bulgáriában az fog történni, hogy ugyanannyi ember lesz időskorú, mint amennyi a munkaképes korú lakosság és mint amennyien külföldön vannak, akkor ebből milyen jóléti rendszert lehet fenntartani? Ez a társadalomtörténeti háttér. Van persze egy diskurzív része is a dolognak, amely abból a szempontból érdekes, hogy miért van éles vita a kelet- és nyugat-európai országok között.

Ez a vita is gyakori tárgya Orbán beszédeinek.

Ennek is van történeti háttere. Az Európán belüli kelet–nyugat hierarchiák. A nyugati országok bevándorlási politikájával szemben azért is alakult ki tiltakozás, mert a kelet-európaiak úgy érzik, hogy a piaccal együtt rájuk kényszerítik a bevándorláspolitikát. Itt jön elő a szuverenitás kérdése és az, hogy a Nyugat nagyon lenézően gondolkodik Kelet-Európáról. E beszédmód szerint a kelet-európaiak mindig nacionalisták, le vannak maradva, nem tanultak meg rendesen viselkedni. Chirac egyszer azt mondta, nincs gyerekszobájuk.

Ezzel szemben áll az a jobboldali retorika, amely formálisan és szimbolikusan – nem tartalmilag – az Európán belüli emancipációt próbálja hirdetni. Ez az összes dolog tehát a kirekesztés körül forog most már össze-vissza. A nyugatiak kirekesztenek, de nekünk nem akarják megengedni stb. stb. Ezért vagyunk igazán nagy bajban, mert a beszédmódot tápláló kapitalista rendszer