Miért nincs magyar illiberalizmus, ha van?
Ma már tudjuk, Dallas előjátéka Tusványos volt. Ami Erdélyben elhangzott, az Texasban visszhangzott, jó hangosan.
Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.
Vesztesek között mondott győzelmi beszédet Orbán Viktor a Konzervatív Politikai Akció Konferenciáján Dallasban. Globalizmusellenes szónoklatot tartott, hogy bejelentkezzen a globális szélsőjobb élére. Úgy kalkulál, a nemzetközivé levő szélsőjobbé a jövő. És világszerte sokan kalkulálnak úgy: Orbán Viktorral teljesedhet ki a szélsőjobbos győzelem. Holott a szélsőjobb Indiától Európáig válságban van, Orbán Viktornak pedig már nincs hova hátrálnia.
A nemzetközi sajtó azt elemzi, mi a vonzó az amerikai konzervatívok számára Orbán Viktor személyében, mi az, amivel többet vagy mást tud annál, mint amit a választásokon elbukó, és a republikánusokat maga alá gyűrő Donald Trump. Orbán Viktor nem tud sem többet, sem mást, mint amit a helyezkedésből politikai karriert építő Trump. Nem erősítést, új politikai programot, stratégiai fellendülést hozó szövetséges.
Orbán Viktor egy nagyon kis európai ország nagyon nagy túlélője, politikai életműve is ennyi: a túlélés. Túlélte az összes riválisát a magyar politikai életben, maga alá gyűrte a magyar többpártrendszert, a rendszerváltás összes vívmányát. Minden megszűnt, szétesett, átértelmeződött körülötte, még a saját pártja is, többször alakot, színt váltott. Csak ő van egyedül még mindig a porondon, körülötte pedig már minden összedőlt. És az amerikai szélsőjobbnak pont erre van szüksége a több évtizedes leépülés, a (fehér) választói bázis szűkülése-fogyása közepette. A reményre, hogy akkor is lesz esély a politikai túlélésre, ha ennek a matematikai esélyei csökkennek, vagy elfogynak.
Orbán Viktor bravúrja azonban nem bravúr, hanem történelmi és geopolitikai kényszer (vagy esély – nézőpont és interpretáció kérdése). Magyarország egységes, majdnem homogén nemzetállam (legalábbis nagyon törekszik erre, például akkor, amikor a magyarországi romák egy részét asszimilálja, a cigányok többségét pedig kíméletlenül diszkriminálja).
Nem jószántából vált azzá, ez a trianoni örökség átka, amelyből Orbán Viktor most profitál. Igen egyszerű arról szónokolni Tusványoson, hogy a magyarok nem kevertfajúak (bármit is jelentsen ez), tudván tudva, hogy a történelmi Magyarország etnikai közösségei a jelenlegi Magyarország határain kívül maradtak, és a mai ország területén, ha akarna se keveredhetne az átlag magyar. Sehogy, senkivel, se más etnikumhoz, se más vallási csoporthoz tartozókhoz.
Könnyű erről szónokolni úgy, hogy a magyar nacionalizmus elmúlt száz éve (ha Trianontól számoljuk) vagy százötven-kétszáz éve (ha az 1848-as forradalom, vagy a reformkor évtizedei óta számoljuk) arra kondicionálta ezt a társadalmat, hogy – sokszoros idézőjel – ne keveredjen, erőszakosan magyarosítson, asszimiláljon.
Könnyű erről beszélni úgy, hogy a magyar etnonacionalizmus alapjait a Horthy-korszak erősítette meg, a magyar fajelmélet kereteit a magyar nyilasmozgalom jelölte ki. (Ez utóbbinak a hagyományait sokáig rejtve, manapság egyre nyíltabban ápolja a magyar társadalom jelentős része). És a Kádár-rendszer is hozzátette a magáét ahhoz, hogy a magyar kultúra bezárkózó és egynemű legyen.
Ezzel a történelmi örökséggel dobban a magyar miniszterelnök a nemzetközi széljobb élére. Orbán Viktornak enyhén szólva volt mire támaszkodnia, és amikor a nem-keveredés téziséről beszélt, a szoft nacionalistáktól a radikális etnonacionalistákon keresztül a radikális fajvédő nyilasokon át sok-sok embert megszólított több regiszterben, megfontolva, és előre kiszámítható módon: sikeresen. Ma már tudjuk, Dallas előjátéka Tusványos volt. Ami Erdélyben elhangzott, az Texasban visszhangzott, jó hangosan.
A magyar nemzetállam öröksége a politikai hungarikum, amire Orbán alapoz. Hozzáadódik mindehhez a liberális felszabadulás, a rendszerváltás ígérete, a békés és ezért példaértékű átmenet, a Magyarország számára kitalált közép-kelet-európai iránytű- és hídszerep, amelyet 1989-ben magára öltött az ország. Orbán Viktor ifjú, heves és sok oldalról támogatott rendszerváltó politikusként indult, és hiába történt meg az illiberális fordulat, hiába épült ki a magyar autokrácia, tört ki a Brüsszel-ellenes harc, hiába indított újabb és újabb támadásokat a globális ellenség, Soros György ellen, azért mindenki tudja, hogy egykori Soros-ösztöndíjasunkkal állunk szembe.
Volt már minden, ami lehetett, és mindennek az ellentéte is. Liberális, konzervatív, nemzeti, szélsőjobbos. Akármi is történt, történik, bizonyos értelemben a mi fiúnk. Ennek a társadalomnak a képét tükrözi vissza. Kifordult önmagából, saját árnyékává, cáfolatává, karikatúrájává vált, politikai értelemben elmagányosodott – de itt van, jelen van, a hatalom pedig a kezében egyre koncentráltabb.
Néhány évvel ezelőtt Tusnádfürdőn, a jelenlegi diktatúrák és autokráciák megerősödésének idején mintaországnak nevezte Oroszországot és Törökországot Orbán Viktor. Akkor még szó sem volt fajelméletről, de már sejteni lehetett az irányt, ami felé azóta elmozdultunk. Ma Oroszország háborúban van, Törökország rendkívüli inflációval és gazdasági válsággal küzd. A mintaországok válságban vannak, csak Orbán menetel előre. Amerikában hatalomra jutott ugyan Donald Trump, de sem a republikánus pártot, sem magát az államot nem sikerült úgy foglyul ejteni, mint Magyarországon a Fideszt és a magyar államot.
Ha van különálló magyar út, recept, akkor az éppen ez:
