Olyan volt az életem, mint egy pszichothriller, meséli a nő, aki egy manipulátorral élt együtt
A kedves csipkelődés fokozatosan visszataszító megalázássá vált. Az aranyos puszedlivel kezdtük, és az undorító dagadt tehénnél fejeztük be, akihez egy normális férfi hozzá sem nyúlna, emlékszik vissza évek múltán Edita.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
Edita sok mindent csodált Marcelben. Laza volt, vicces és szinte mindig szarkasztikus. Néha semmibe vette a jómodort, de az emberek vették a lapot, amikor saját gyengeségeiket és hibáikat célzó durva megjegyzéseket tett, és még nevettek is ezeken. Marcel nagydumás volt, a társaság középpontja. Ez a külsejéből és a személyiségéből fakadt, az emberek gyakran keresték a társaságát amiatt is, mert sikeresnek és ismertnek számított.
Edita szintén sikeres volt, viszont egy olyan területen, amely a legtöbb embert nem érdekli, és amelyről nem lehet csak úgy egy ital mellett elbeszélgetni, anélkül, hogy az ember jobban belelátna. A tudománynak élt, és egy nagyon specifikus projekten dolgozott egy kis csapattal. Erről azonban nem sokat beszélt, mivel nem tudta egyszerű mondatokban elmagyarázni, miről is van szó. Emellett Marcelre sem hasonlított, aki olyan bonmot-kat szórt beszélgetés közben, hogy mindenki a hasát fogta a nevetéstől.
Ennek ellenére öt évnyi kapcsolat után összeházasodtak. Akkor már mindketten túl voltak a harmincon.
Értsétek meg, ő egy tudós
Marcel előszeretettel sztorizgatott. Leginkább a saját életükről. Editát ezekben úgy festette le, mint egy kedves, de szétszórt, szeleburdi tudóst, akinek az agya máshogy működik, mint a többi emberé, így a mindennapi életben nem túl gyakorlatias, és kínos helyzetekbe keveredik.
A kedvenc története az volt, amikor a vízszolgáltató elzárta a vizet az új házukban, mert Editának túl bonyolult volt a bankban egy állandó megbízás beállítása, ezt követően pedig elmentek egy hathetes vietnámi utazásra, és nem tudták átvenni a postai úton érkezett utolsó fizetési felszólítást.
Az emberek ezen nevettek, néhányan a fejüket csóválták, míg mások megértést színleltek, hogy a tudósok már csak ilyenek. A saját világukban élnek, nem úgy gondolkodnak, mint az átlagemberek, és nem lehet rájuk számítani.
„Valóban elzárták nálunk a vizet, de nem az én hibámból. Az állandó megbízás valóban az én dolgom volt, de Marcel az utolsó pillanatban felhívott, hogy hagyjam rá, mivel el kell intéznie valamit a bankban a céges számlán” – emlékszik vissza Edita.
Amikor Marcel ezzel szórakoztatta a társaságot, nem nagyon foglalkozott vele. Nem akart apróságokon veszekedni. Istenítette Marcelt, és örült, hogy a többiek nevetnek. Még ha rajta is, és alaptalanul.
Valójában örült annak, hogy Marcel legalább beszél róla, hogy megemlíti. A házasságuk harmadik évében Edita már nagyon szenvedett. Marcel a szarkazmusból sértegetésre váltott, megalázta őt és kétségbe vont mindent, amit tett.
„Szerinte kövér, szerencsétlen és feledékeny voltam, kétbalkezes” – meséli Edita, hogyan lett a kedves csipkelődésből visszataszító megalázás, és hogyan vulgarizálódott Marcel szóhasználata. „Az elején még aranyos puszedli voltam neki, amiből a végére undorító dagadt tehén lett, akihez egy normális férfi hozzá sem nyúlna” – mondja őszintén Edita.
Hogyan omlottam össze
Noha megalázta, nem tudott szembeszállni vele. „Amikor évekkel később egy pszichoterapeutánál kötöttem ki, és elmeséltem neki, mi történt, elmagyarázta, hogy Marcel tipikus manipulátorként viselkedett. Nem veréssel büntetett, nem vonta meg tőlem a személyes szabadságomat, viszont mások előtt szarkasztikus volt velem, ami néha fájt, de eléggé kifinomult volt ahhoz, hogy bárkinek is feltűnjön. Amikor erről a barátaimnak panaszkodtam, csak legyintettek, hogy nebáncsvirág vagyok, és hogy Marcel ezt jó szándékkal csinálja.
Egyszer azt mondta, hogy semmirekellő vagyok, máskor pedig azt, hogy nem is vagyok olyan szörnyű, bárkivel megesik, hogy téved, nem sikerülhet mindig minden, és látja, hogy igyekszem. Mindig hittem benne, hogy majd jobb lesz. Ezt majdnem mindig egy olyan szembeköpés követte, hogy már szinte fájt. Ennek ellenére mindig reménykedtem, hogy egyszer vége lesz” – mondja Edita.
Csakhogy a helyzet romlani kezdett. Marcel úgy döntött, megmutatja neki, hogy semmit sem ér. Először elveszítette a postaláda kulcsát, majd a pincéét is. Marcel nem csinált ebből nagy ügyet, csak megjegyezte, hogy ő már csak ilyen feledékeny és szétszórt. Edita ezért elkezdett jobban odafigyelni a dolgokra. Háromszor is ellenőrizte a táskáját, hogy biztosan megvan-e minden kulcs, kártya, pénztárca és telefon.
Ennek ellenére továbbra is elvesztett mindent. Marcel ekkor már dühöngött és kiabált rá, hogy menjen el kivizsgáltatni magát, mert kezd elmenni az esze. „Úgy éreztem magam, mintha egy pszichológiai thrillerben lennék, ahol a pár egyik tagja megpróbálja meggyőzni a másikat arról, hogy megbolondult. Lehet, hogy már láttak ilyet, velem viszont ez tényleg megtörtént. Elkezdtem kételkedni magamban, a hazafelé vezető vonatúton pedig egész idő alatt nyugtatgattam magam, hogy tényleg elhoztam mindent. Még egy listát is írtam, amin áthúztam mindent, amit magammal vittem. Egyszer azonban ez is eltűnt” – magyarázza Edita.
Marcel mindezt arra használta, hogy megerősítse abban, valóban elment az esze. Megálazta az ismerősök és a család előtt is, ők azonban Marcelnek adtak igazat.
„Ezen nem is csodálkozom. Furán viselkedtem, mindig a táskámban kutakodtam, mielőtt valakivel találkoztam volna, előtte többször is felhívtam, valóban megegyeztünk-e, hogy a jó időpontot és helyszínt jegyeztem-e fel.”
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy reggel Edita munkahelyi laptopja eltűnt, benne egy fontos prezentációval. Emlékezett, hogy előző este a konyhaasztalon hagyta a többi dologgal együtt, amikre reggel szüksége volt. Amikor azonban nem találta ott, elfogta a pánik. Kiabálni kezdett, őrülten keresni kezdte a laptopot. Marcel ahelyett, hogy segített volna neki, csak szidta, hogy mennyire szerencsétlen, hogy kirúgják és beperelik, mert elhagyta a cég tulajdonát. Amikor könnyek között a konyha padlóján feküdt, Marcel felemelte és kézenfogva a hálóba vezette. Majd az egyik szekrény tetejéről levette a laptopot.
