Napunk

Hogyan szűnt meg Dunaszerdahely Kis Jeruzsálem lenni: a Nagytemplom tégláiból lett a régi DAC-stadion tribünje, a zsidó házakat lerombolták

A holokauszt-emlékmű a sikabonyi temetőben. Kutak Adrienn alkotása. Fotó - Cséfalvay Á. András
A holokauszt-emlékmű a sikabonyi temetőben. Kutak Adrienn alkotása. Fotó – Cséfalvay Á. András

A második világháború előtt európai viszonylatban is az egyik legjelentősebb izraelita közösség élt Dunaszerdahelyen. A mintegy 7 ezer fős lakosság több, mint fele volt zsidó, ma 57-en tartoznak a hitközséghez. A múlt század második felében mindent elkövettek azért, hogy a város egykori lakosságának alig maradjon nyoma.

A Csallóköz fővárosába érkező látogató hiába keresné a Nagytemplomot, a rituális fürdőt (mikve), a Fehér kastélyt, Wetzler József jéggyártó üzemét és még hosszan sorolhatnánk a háború előtti Dunaszerdahely meghatározó épületeit.

A második világháborúban a város számos épülete rongálódott meg. Később a szocializmus és a kommunizmus sem volt kíméletes, hiszen nemcsak a két zsinagógát bontották le – a Nagytemplom tégláiból építették fel a régi DAC-stadion tribünjét –, hanem a zömében zsidó házakból álló városközpontot, több utcát is ledózeroltak. Így ma már gyakorlatilag csak a később emelt emlékhelyek utalnak a város múltjára.

A Ravasz Marián által tervezett épület magán viseli az egykori nagy zsinagóga jellegzetes jegyeit. Fotó – Cséfalvay Á. András

Legutóbb a koronavírus-járvány tépázta meg a dunaszerdahelyi zsidó közösséget, elveszítették Kornfeld Tibort, aki nemcsak a hitközség vezetője volt, hanem komoly kutatómunkát is végzett annak érdekében, hogy a lehető legtöbb adatot rögzítse a dunaszerdahelyi zsidóság történetéről. Kiemelt figyelmet szentelt a vészkorszak előtti éveknek.

Kornfeld Tibor halálát követően Schwartz József vette át a dunaszerdahelyi hitközség vezetését, illetve életének szervezését. Vele az egykori zsidó iskolában, azon kevés épület egyikében, melyet a szocializmus alatti városrombolás során nem bontottak el, arról beszélgettünk, milyen a közösségi élet napjainkban, illetve milyen terveket dédelgetnek a jövőre nézve.

Az egykori Talmud thóra épülete. Fotó – Cséfalvay Á. András

Maroknyi túlélő

Schwartz József szerint a háború előtt nemcsak népes, hanem békés közösség élt Dunaszerdahelyen iskolákkal, takarékpénztárral, távírdával, két zsinagógával, rituális fürdővel, számos kereskedővel, iparossal, mindennel, amire a helyi izraelita és más felekezetű lakosságnak szüksége volt.

A helyi lakosok életére előbb az 1920-as numerus clausus, majd pedig az 1938-as első „zsidótörvény” volt hatással. Utóbbit további két törvény követte, melyek újabb és újabb korlátozásokat és tilalmakat vezettek be a zsidókkal szemben, ezek végkifejlete pedig a holokauszt lett.

A második világháború során gyakorlatilag kiirtották a város zsidó lakosságát. Az 1944. június 15-én Dunaszerdahelyről induló tehervonat vagonjai ártatlan öregekkel és kisgyerekekkel indultak el Kassán keresztül a lengyelországi Auschwitz felé. Dunaszerdahelyről és a környező falvakból mintegy 3500 személyt deportáltak, közülük 3000-en a lágerben és munkatáborokban vesztették életüket.

A Jehuda ben Israel Aszad Téren 1991. október 23-án felállított holokauszt-emlékmű. Szlovákiában ez volt az első ilyen jellegű emlékhely. Fotó – Cséfalvay Á. András

A háborút követően kevesebb, mint 300 zsidó tért vissza a lágerekből Dunaszerdahelyre. Szinte senki nem tudta a túlélők közül visszaigényelni a házát és azokat a vagyontárgyakat, melyeket a deportálás előtt hátra kellett hagyniuk. Amikor házaik elhagyására, a gettóba kényszerítették a helyi zsidókat, a szomszédok szinte azonnal beköltöztek az üres lakásokba.

Kilátástalan jövő

Nem volt egyszerű dolguk az auschwitzi kegyetlenségeket átélt hazatérőknek sem, néhányan ugyanis azzal szembesültek, hogy korábbi szomszédaik beköltözve házaikba vulgáris szavak kíséretében kergették el őket, amikor próbáltak visszatérni korábbi otthonaikba.

Így a túlélőknek a puszta életben maradás is kihívást jelentett, arra nem volt lehetőségük, hogy a háború alatt megrongálódott nagy zsinagógát felújítsák. És arra sem, hogy megtartsák a vallás törvényeit, melyek szerint korábban éltek. Ezek, illetve az átélt gyötrelmek, a csalódás és a még mindig érezhető ellenszenv miatt nagyon sokan külföldre, Amerikába, Kanadába, Ausztráliába, később pedig Izraelbe emigráltak.

Schwartz József, a zsidóiskolában kialakított imateremben. Fotó – Schwartz József archívuma

A neológ irányzatot követik

A zsidó vallás szempontjából már a háború előtt két irányzatnak voltak hívei Dunaszerdahelyen, ennek tudható be az is, hogy két zsinagóga volt a városban. Az ortodox zsidók, vagyis a vallás 613 törvényét legszigorúbban betartók mellett a nem annyira szigorú irányzatnak is voltak hívei. Schwartz József egy példán keresztül szemlélteti a két irányzatot. „Az ortodox irányzathoz tartozók a zsidók negyvenéves pusztai vándorlásából kifolyólag, ahol nem jutottak virághoz, csak kavicsot tesznek a zsidó sírokra, a neológ irányzat néhány közössége már virággal is emlékezik elődeire” – magyarázza Schwartz József.

A háborút követő időszak nem kedvezett sem a zsidóknak, sem a más felekezethez tartozóknak. Sokan titkolták vallási hovatartozásukat, a csalódottság és a félelem, a folyamatos megfigyelések miatt sokan kivándoroltak, ide vezethető vissza az is, hogy az egykor több ezer lelket számláló zsidó hitközségnek ma már hatvan tagja sincs. Ezzel a kis közösséggel már nem tudják betartani a szigorú vallási előírásokat, de igyekeznek megőrizni elődjeik vallási és kulturális szokásait.

A női imaterm klubhelyiségében tartja a hitközség a különböző rendezvényeit, alkalmait. Fotó – Schwartz József archívuma

„Egy vallásosabb közösség kialakításához és működtetéséhez elsősorban rabbira és az étkezéshez a kóser konyha működésére lenne szükség” – mondta Schwartz József azzal, hogy nagyobb anyagi ráfordítással utóbbit meg lehetne valósítani, kérdés viszont, hogy

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Dunaszerdahely

Szlovákiai magyar

Történelem

Aktuális

Jelenleg a legolvasottabbak