Jaroslav Spišiak: Drevenák tekintetéből tudtam, hogy átállt a maffiához

Kevés olyan dunaszerdahelyi van, aki ne élte volna át azt a helyzetet, hogy azonnal a maffiáról kérdezik, ha megtudják, melyik városból származik. A maffia évtizedeken át volt szerves része a dunaszerdahelyi életnek – s a helyzet egyik legavatottabb ismerője Jaroslav Spišiak korábbi országos rendőrfőkapitány, aki épp azokban az években volt járási rendőrkapitány, mikor a legdurvább volt a maffiaterror.

Jaroslav Spišiakkal a dunaszerdahelyi Buena kávézóban beszélgettünk a Napunk második beszélgetőestjén. Az interjúból megtudhatják:

• milyen volt Dunaszerdahely rendőrszemmel a maffiakorszak előtt,
• mi vezetett a maffiaklánok megerősödéséhez,
• hogyan dolgoztak a bűnözők fizetési listáján vezetett zsaruk,
• meddig ért el Sátor Lajos keze, miközben bujkált,
• lehetnek-e egy rendőrnek álmai.

---

Hol tanult meg magyarul?

Az utcán tanultam, szlovákként, magyar környezetben. Az én magyarom utcamagyar, nem irodalmi, vagy szaknyelv.

Régóta él már Dunaszerdahelyen. 1985-ben, mikor ideköltözött, még a kommunizmus időszaka volt, a maffia előtti korszak. Hogyan emlékszik a városra?

Egész más város volt, mint most. Az első tapasztalatom Dunaszerdahelyről az volt, mikor elmentem a feleségemmel az amfiteátrumba filmet nézni. A film előtt figyeltem az embereket. Rádöbbentem arra, hogy többnyire szlovákul beszéltek egymással, akik divatosan voltak felöltözve – magyarul nem nagyon. Az orvosok, ügyészek, bírók gyermekei és családtagjai szerintem ezzel akarták mutatni, hogy valamire vitték. És úgy éreztem, hogy plebszként tekintettek azokra, akik magyarul beszéltek.

Miben volt más a bűnözés a kései nyolcvanas években, a maffia előtti időszakban?

1988 óta vagyok rendőr Dunaszerdahelyen. A szocializmusban az egész járásban 16 betörés volt egy év alatt. Mikor rendőrfőnök voltam, egy nap alatt volt ennyi. Ez volt a különbség.

Dunaszerdahelyt sokan nevezték csendes mezővárosnak azokban az években. Aztán ez az egész megváltozott a maffia korszakának beköszöntével. Mi volt az a specifikus háttér, ami elősegítette a maffia megtelepedését?

Erről sok elemzés született. Sok ok és körülmény játszott közre, de szerintem a legfontosabb az volt, hogy a Dunaszerdahelyi járás lakosainak volt a legtöbb pénze a bankokban. Egyetlen más járásban sem volt ennyi pénz a betétkönyveken. Az alvilágnak itt volt alaptőkéje. A dunaszerdahelyi lakosok a rendszerváltás után valamit kezdeni akartak a pénzükkel, vállalkozni kezdtek. Az alvilág pedig ebben segítséget, majd védelmet tudott nyújtani. Végül mindent elvettek, az életet is.

Az első dunaszerdahelyi maffiaklán bősi birkózókból alakult ki. Hogyan lettek fiatal sportemberekből kőkemény bűnözők?

Ez nem csak Dunaszerdahelyen volt így, Szlovákiában szinte mindenhol többnyire birkózók, vagy más küzdősportoló fiatalemberek voltak az alapító tagok. Volt bennük erő, ezt használták ki.

Miben különbözött a dunaszerdahelyi maffia a többitől?

Ugyanúgy alakult ez egész Szlovákia-szerte és Magyarországon vagy Csehországban is. Csak például Pozsony vagy Kassa nagyobb városok, ott ez nem volt annyira feltűnő. Dunaszerdahely viszont kisváros. Mindenki ismer mindenkit. Mindenki tudta, kik a birkózók, ezért tűnhetett úgy, hogy Dunaszerdahely egy komplett alvilág.

Egy nagyon pici városban a rendőrség is ismer mindenkit.

Itt valóban mindenki mindenkit ismert. A maffiózójelöltek osztálytársai, rokonai, szomszédai között voltak olyanok, akik aztán rendőrök lettek. Ez volt az oka annak, hogy a rendőrség abban az időben nem lépett fel úgy, ahogy fel kellett volna lépnie.

Hogyan illeszkedett bele a szlovákiai maffiába a Sipos Milán-féle maffiaklán?

Dunaszerdahelyen már akkor kemény maffia volt, amikor Mikuláš Černákék még csak kispályások voltak. 1988-ban, még járőrként találkoztam ezekkel a birkózókkal, Sipossal és a többiekkel. Kidobóként dolgoztak a bárokban, a Kukorica csárdában vagy a Kondorosi csárdában. Majdnem haveri alapon beszélgettünk velük mindenféléről, akkor még nem volt alvilág, ők akkor még csak sportolók voltak. Volt olyan rendőrkollégám, aki szintén birkózó volt Komáromban, ő barátkozott velük, rajta keresztül csatlakoztunk a beszélgetésekhez.

Aztán 1990-ben, mikor a Havel-féle amnesztia révén kiszabadultak a börtönből a visszaesők, akkor láttam Dunaszerdahely legcsúnyább arcát. Előbukkantak olyan emberek, akikkel addig nem találkoztam, mert súlyos éveket töltöttek börtönben komoly bűncselekmények miatt. Ezek az emberek pedig másként viszonyultak a rendőrséghez. Azt kiabálták, hogy Havel a barátunk, demokrácia van, csinálhatunk, amit csak akarunk.

A fiatal rendőrök számára ez elég bonyolult helyzet volt, mert nem volt meg a tisztelet, mint annak idején. A tiszteletet már nem lehetett kivívni úgy, hogy egyenruhában van az ember, vagy a kommunista párt van a hátterében – csak úgy, hogyan csinálom a munkámat. Ez döntötte el, rendőr vagyok-e, vagy egyenruhát hordó bohóc. Ez volt a legnehezebb, de valahogy megoldottuk. Ezek a birkózók eleinte valójában a mi oldalunkon álltak, segítettek rendet tenni.

Mikor fordult ez meg?

A boltokat, kocsmákat, fodrászatokat akkoriban kezdték privatizálni a vállalkozók, és a birkózók segítettek nekik – erővel avatkoztak be, utána pedig védelmet kínáltak, pénzért. Utána jöttek a számlacsalások – szerezni tudtak olyan embereket, akiknek a nevében üzletelni lehetett.

Épp ezek a strómanok, „fehér lovak” váltak leggyakrabban a maffia áldozataivá – még most sem tudjuk pontosan, hogy tulajdonképpen hányan voltak. Miért volt ezt ilyen nehéz felderíteni egy ilyen kisvárosban?

Nehezemre esik erről beszélni épp Dunaszerdahelyen – nagyon sok anya, nagyon sok család elvesztette a gyermekét, rokonát. Voltak, akik önakaratból akartak üzletemberek lenni – felkínálták nekik, hogy lehetnek vállalkozók, csak írják alá a papírokat. Utána pedig már nem volt kiút, csak a sír. De ezt akkoriban sokan nem vették komolyan azok közül, akik ráfáztak ezekre az üzletelésekre. Örültek, hogy van pénzük, hogy üzletemberek, hogy erős emberek védik őket. Végül nagyon sokan belehaltak ebbe az üzletelésbe.

A város pedig erről nem nagyon beszélt.

Nem. Ahogy én láttam, Dunaszerdahelyen majdnem mindenki próbálkozott pénzhez jutni ilyen számlacsalásos módszerrel. Ez a módszer a 90-es évek elején büntetőjogi szempontból nem volt meghatározó. Sokan csodálkoztak is, hogy működik az, hogy vesznek egy kamionnyi cukrot, és a bolti árnál olcsóbban árulják. Nem gondoltak bele abba, hogy ez azért lehetséges, mert ezt a kamionnyi cukrot senki sem fogja kifizetni 30 vagy 60 nap után, mikor lejár a számla.

Többnyire Csehországból hozták be ezt a fajta árut – és miután Csehszlovákia felbomlott, már nem volt közös rendőrség. Ez nagy gondot jelentett. Az első strómanok közül sokakra rá tudta bizonyítani a rendőrség a csalást – ők vagy saját akaratukból mentek bele ebbe, vagy elmondták, kik kényszerítették rá őket erre. Sokakat el is ítéltek emiatt. Később aztán a „fehér lovakat” erővel kényszerítették, hogy menjenek bele a csalásokba, és el kellett intézni, hogy soha ne beszéljenek vagy tanúskodjanak. Erre voltak képesek az „erős emberek”.

Ez a módszer felbukkant Siposéknál is, a Pápay-klánnál is, és Sátor Lajos bandájánál is.

Ez ugyanaz a banda az elejétől a végéig, csak mások a főnökök.

Mégis, több mint két évtizeden keresztül működött a módszer. Miért nem tudott tenni ellene hatékonyan a rendőrség?

Például azért, mert a rendőrségen nem mindenki összpontosított arra, hogy ennek véget vessen – hanem inkább arra, hogy ebből ők is valamilyen nyereséget húzzanak. Ez volt az egyik ok.

Mennyire volt ez jellemző a dunaszerdahelyi rendőrségre?

Nem csak a dunaszerdahelyi rendőrségre – ez Szlovákia-szerte így ment. Sőt, az összes posztszocialista országban így volt, sőt lehet, hogy még keményebben fűződött össze a két oldal.

A maffiakorszakot elemző cikkek szerint ön volt az, aki az asztalra csapott a rendőrségen

Már akkor próbáltam asztalra csapni, mikor még nem voltam rendőrfőnök. Csak akkor még nem volt akkora hatalmam. Beszéltem, de nem nagyon vették komolyan.

Mik voltak azok a dolgok, amelyeket azonnal meg kellett változtatnia, mikor rendőrkapitány lett?

Komolyan kellett venni a helyzetet. Volt egy olyan időszak, mikor a rendőrség mintha belenyugodott volna a helyzetbe, hiszen akkor nem voltak utcai harcok, nem csorgott annyi vér. Mintha nyugalom lett volna, pedig a háttérben továbbra is működött a bűnözés.

Ehhez mit kellett tenni? Lenyúlni egészen a járőrökig?

Igen. Velük együtt kellett járni az utcát, mondani kellett nekik, mi a lényege a rendőri munkának, mit kell csinálni, hová kell menni, ki ellen kell fellépni. Azt magyaráztam nekik, hogy ne az átlagos sofőrökkel foglalkozzunk, mikor tudjuk, hogy az olyan emberek, mint Veréb (Veréb Richárd, a Sátor-banda egyik tagja, a szerk.), jogosítvány nélkül vezetik a Mercedeseket. Mert milyen alapon foglalkozunk a kis kihágásokkal, mikor ezek az emberek erőfitogtatásból követnek el kihágásokat, és ezeket nem oldjuk meg?

Volt ellenkezés?

Hogyne lett volna. A rendőrök közül sokan mondták, hogy ez a Spišiak csak a maffiával törődik, közben meg nem jó a statisztika. De ezt ki kellett bírni. Egyszerűen nincs jogunk foglalkozni egy sima sofőrrel, aki esetleg nem kötötte be a biztonsági övét, ha közben elmegy mellettünk egy Mercedes, és tudjuk, hogy a sofőrnek nincs jogosítványa sem.

A Sipos-klánt a Pápay-klán váltotta. Pápay Tibor a Sipos-csoport legaljáról dolgozta fel magát a csúcsra. Hogyan látta őt a rendőrség, mikor vezető lett?

Nem volt nyilvánvaló a vezetőváltás, mindenki úgy tudta, hogy továbbra is Sipos a főnök. Pápay viszont megváltoztatta a csoportot, már nem a birkózók és barátaik voltak fölényben, hanem a sima bűnözők. A sportolókban annak idején volt némi emberség, betyárbecsület. Mikor védelmi pénzt mentek beszedni, és a vállalkozó azt mondta, problémái vannak, vagy barátja valakinek, nem vették el a pénzt. A Pápay-csoport brutalitást hozott. Nem volt morál, nem volt betyárbecsület, csak erőfitogtatás. A Sátor-banda pedig ötvözte ezt a két módszert.

Sátor Lajos azután lett a csoport feje, hogy megtörtént a tízes gyilkosság a Fontánában. Hogyan emlékszik vissza erre?

A tízes gyilkosság idején járási rendőrkapitány voltam, és úgy éreztem, itt az esélye annak, hogy véget vessünk az alvilágnak. Hogy meg kell akadályozni, hogy bárki újraindítsa, vagy újraszervezze ezt az egészet. Ez volt a fő célom, és többé-kevésbé sikerült is.

De végül megtalálták a kerülőutakat.

Megtalálták. Végigjárták azokat, akiktől korábban védelmi pénzt szedtek, három évre visszamenőleg kiszámlázták nekik, mennyivel tartoznak. Én próbáltam a lakosokkal is beszélgetni, hogy most beszéljenek, most tanúskodjanak.

Mertek tanúskodni?

Nem nagyon hittek abban, hogy a rendőrség ezzel tud valamit kezdeni. Voltak idők, mikor nem lehetett tanúskodni, nem volt értelme, eredménye. De végül lassan azért csak előbukkantak a tanúk, és sokak kerültek vizsgálati fogságba zsarolás, védelmi pénz miatt. A bíróságok azonban sokszor döntöttek úgy, hogy nincs oka a vizsgálati fogságnak. Ezek az emberek pedig kikerültek, és megtörtént, hogy pont egy olyan étterembe mentek ebédelni, melynek tulajdonosa tanúskodott ellenük. Jogilag ezt nehéz úgy kategorizálni, mint a tanúk megfélemlítését – hiszen csak leültek, ettek, fizettek, néha többet is, mint kellett. A tanú pedig érezte, hogy ez nincs rendben, és bár nem bántották, sajnálta a percet, mikor tanúskodott.

Volt azonban egy kulcsmozzanat. Az egyik faluban falunapot akart szervezni a kocsma tulajdonosa és a barátja, és eljöttek utánam. Azt mondták, hogy az alvilág megkereste őket, hogy megszervezhetik a falunapot, de az italokat, a belépőket, a zenét az alvilág intézi majd. A kocsmatulajdonos ebbe nem ment bele, és felkeresett, hogy meg tudjuk-e őket védeni. Mi pedig megvédtük őket. A keménylegények megjelentek ugyan, de mi úgy szerveztük, hogy végül senkit sem bántottak. S elterjedt a híre, hogy nincs kint a falunapon az alvilág, és egyre többen jöttek szórakozni.  Nekem nagyon fontos volt, mikor a kocsmatulajdonos azt mondta: „Látja, Spišiak úr, mi történik? Táncolnak az emberek.” Furcsának tűnt neki, hogy az emberek vidáman táncolnak és szórakoznak, azt mondta, ilyet évek óta nem látott.

Ezek után egyre többen tanúskodtak. Nem csak zsarolási ügyekben, hanem például nemi erőszak ügyében is. Mi pedig tudtunk lépni – a legalsó szinttől egészen a tízes gyilkosság felderítéséig.

Térjünk még egy kicsit vissza a rendőrség és a maffia kapcsolatához. 2003-ban Pozsonyban Sátorék megölték Écsi Bélát, a Pápay-klán egyik utolsó tagját. A tippet Sátorék Boris Drevenáktól, egy magas beosztású rendőrtől kapták, akivel ön is együtt dolgozott. Hogyan emlékszik vissza a „téglazsarukra”? Sokan voltak?

Nagyon sokan voltak. Boris Drevenák jó rendőrnyomozó volt. A tízes gyilkosság felderítésének kulcsembere, eredményes volt, hiszen vizsgálati fogságok, bírósági tárgyalások születtek a munkája nyomán. Engem bűnügyi főigazgatóvá neveztek ki, átszerveztem a rendőrséget, és Drevenákot az eredményei miatt a nyugat-szlovákiai szervezett bűnözés elleni főosztály vezetőjévé neveztem ki. Mindent tudott a dunaszerdahelyi alvilágról, és úgy gondoltam, hogy a távozásom után a rendőrség tudja majd folytatni, amit elkezdett. Csakhogy Drevenákot lefizették. Úgy döntött, hogy átáll a másik oldalra.

Volt ennek valamiféle jele?

Drevenák stratéga volt, és taktikusan is tudott gondolkodni. Kevés rendőrnek van meg ez az adottsága. Pontosan tudta, hogy milyenek a rendőrség módszerei, hogyan nyomoznak, mire kell figyelnie az alvilágnak. Mikor velem beszélt Dunaszerdahelyről, pontosan elmondta, mi történik, a legapróbb eseményekről is tudott. Mikor Sátor Lajossal beszélt, ugyanilyen pontosan elmondta, mit csinál a rendőrség. Elhozta az információt az alvilág terveiről, majd mikor elindítottam az akciót, elmondta az alvilágnak, mit tervez a rendőrség. Mindkét oldalnak ő volt a kulcsembere. S egy darabig ezt álcázni is tudta. Aztán rájöttem, hogy valami nincs rendben, és kidobtam a rendőrségtől.

Miből jött rá?

A tekintetéből. Lehetett hallani mindenféle híreket, de én a saját példámból indultam ki. Ellenem rengeteg névtelen feljelentés született, talán a legtöbb a szlovákiai rendőrök közül. Egyszer a főügyészségre küldtek egy beadványt – még a Markíza is beszámolt róla –, miszerint bűnöző vagyok. Az akkori főügyész – Dobroslav Trnka – elküldte a belügyminiszternek, Vladimír Palkónak a beadványt. Megkérdeztem a belügyminisztert, megkapta-e az anyagot. Ő erre azt mondta, megkapta, és ki is dobta a kosárba. Hitt bennem, és nem érdekelte a névtelen bejelentés. Kértem tőle, hogy legalább olvassuk el, mert rájöhetek belőle, ki írta. Kivette a szemetesből a borítékot, én elolvastam, és végül rájöttem, kik írták, és mit akartak vele elérni. Az azonban nagy dolog volt számomra, hogy a belügyminiszter ennyire hitt bennem.

És hallottam sok mindent rendőrökről, de ennek az esetnek köszönhetően úgy voltam vele, hogy akiben hiszek, abban hinni is fogok, mondhatnak akármit. Drevenákról is mondtak dolgokat, de úgy gondoltam, hogy ez azért van, mert jó rendőr, és el akarják távolítani. Aztán mikor már túl sok volt az intő jel, leültem vele beszélgetni. S akkor láttam a szemében, hogy már nem úgy néz, mint annak idején. Éreztem, hogy ez a tekintet hamis, és lehet valami a mendemondákban. S akkor kidobtam.

Szerencse volt, hogy kidobtam, mert egyre több dolog derült ki. Drevenák a nevemben ment el vállalkozókhoz, és azt mondta, hogy nyomozást indítottam ellenük, de ő pénzért ezt le tudja állítani. Volt olyan vállalkozó, akitől 20 millió koronát kért. Ez a vállalkozó azonban azt mondta neki, hogy 20 millióért megveszi az egész bíróságot, szóval Spišiak vizsgálódjon csak, amennyit akar. Ha Drevenák  mondjuk csak 5-6 milliót kér, talán meg is kapta volna.

Tényleg csak a pénz volt az oka, hogy átálltak az ilyen rendőrök a másik oldalra?

Nem csak a pénz. Sokszor a félelem, vagy a család iránti felelősség. A rendőrök sokszor nincsenek otthon éjszakánként, az alacsony fizetés miatt anyagi gondjaik vannak, és ezt a feleség, a gyerekek nehezen viselik. Sokan voltak, akik kicsit többet akartak a családjuknak nyújtani. Például elvinni őket egy kirándulásra. Kaptak kölcsön autót, pénzt – és hirtelen már bele is keveredtek az egészbe.

Egyszer beszédet tartottam a rendőröknek. Azt mondtam nekik: ne álmodjunk, ne akarjunk milliomosok lenni, drága autókkal járni. Nincs rá fizetésünk. Aki nagy házról, nagy autóról álmodik, inkább menjen el a rendőrségtől, és vállalkozzon, vagy csináljon mást.

Egy becsületes, jó rendőrkollégám a beszéd után azt mondta nekem: ezzel a beszéddel tönkretetted az álmaimat. De ő utána nem álmodott, belenyugodott a helyzetbe.

Önt nem kísértette meg ez a gondolat?

Nem. Nekem nem voltak ilyen vágyaim. A mai napig nem szeretek kirándulni, pedig most már megengedhetek magamnak sok mindent.

De elmondok még egy történetet. Egyszer egy rendőrkolléga összetörte a szolgálati autómat. Az lett volna a feladata, hogy miután hazavitt, elvigye az autót a rendőrségre, és leparkolja. De ő autózott egyet a városban, megcsúszott a jeges úton, és nekiment egy fának. Rögtön felhívtak, odamentem, és az alvilág látta, hogy ott állok az összetört autó mellett – ebből azt hozták ki, hogy részegen összetörtem a kocsimat, és a szegény fiatal rendőrt kényszerítettem, hogy vállalja magára.

Ezt aztán vizsgálta a belső ellenőrzés, de kiderült, hogy nem igaz. Mikor országos rendőrfőkapitány-helyettes lettem, szükség volt egy nemzetbiztonsági átvilágításra – ezt több mint egy évig nem kaptam meg, mindig újabb és újabb eljárás indult ellenem, hamis vádakkal. Végül ezt a történetet is előhúzták – a sajtó pedig leközölte. A fiam akkor még kisebb volt – nézte a híreket, és látta, hogy az apját gyanúsították. Én nem voltam otthon, és a fiam megijedt, hogy lecsuktak, és sírt…

Aztán hazajöttem. És végül megkaptam az átvilágítási tanúsítványt is. 376 kérdésük volt ellenem – az átlag általában öt kérdés, vagy kevesebb.

Egyszer a Sátor-banda korrupciós ügybe is be akarta mártani. 300 ezer koronás csúszópénzről volt szó.

Zakál Ferenc – most talán 25 éves büntetését üli – feljelentett, hogy 300 ezer koronányi csúszópénzt adott nekem azért, hogy intézzem el, hogy ne foglalkozzon vele a rendőrség. Előkészítettek hamis tanúkat is, például a sofőrt, aki állítólag a helyszínre vitt, vagy egy embert, aki felismert, és egy másikat, aki a rendszámtáblát olvasta le. Betanították őket, hogy néztem ki három évvel azelőtt, hogy nézett ki az, aki átadta volna a pénzt. Az volt a szerencsém, hogy az egyik volt kollégám volt a „sofőr” – és ő elárulta nekem, mit akarnak tőle.

Végül aztán tanúskodott is, elárulta, hogyan vették rá erre. Mi pedig ellen-büntetőeljárást indítottunk – de végül 10 évig tartott, míg lett belőle valami, mert Dušan Kováčik speciális ügyész elsüllyesztette a fiókba, nem akarta megvádolni azokat, akik a dolog hátterében voltak.

Drevenák ellen is nagyon hosszú idő után emeltek vádat, hiszen végül 2019-ben ítélték el.  

Akkor tudtak kezdeni ezzel valamit, mikor tanúskodott ellene az alvilág. A bűnbánóknál mindig a rendőr az első, akit beköpnek, a maffiafőnökökkel, vezetőkkel kapcsolatban csak később tanúskodnak, félnek. Drevenákot is beköpték – addig nem tudtunk vele kezdeni semmit.

Beszéljünk Sátor Lajosról. Annak idején Sátor állítólag nagyon vissza akart térni Szlovákiába.

Sátor azért akart visszatérni, mert már mindenkit meggyilkoltatott, aki tanúskodhatott volna ellene a tízes gyilkossággal kapcsolatban. Egy tanú volt még életben, aki azonban jelentkezett a rendőrségen, hogy újra tanúskodjon, és azt mondja, Sátornak ehhez semmi köze. Sátor ebben bízott – hogy visszajön, az egyetlen tanú visszavonja a vallomását, őt pedig szabadlábra helyezik, és csinálhatja tovább a dolgát. A tanút egyébként poligráfos vizsgálatnak vetették alá, és bebizonyosodott, hogy először mondott igazat.

Sátor sokaknak bizonygatta, hogy vissza fog térni, és minden úgy lesz, mint volt, ismét ő lesz a főnök. A terveit elmondta egy dunaszerdahelyi polgárnak is, aki aztán elmondta nekem. Ekkor még nem voltam rendőrfőkapitány, civil voltam – ez talán egy hónappal a kinevezésem előtt volt. Tudtam, hogy azzal számol, hogy ha elkapjuk, a bíróság kiengedi.

Mikor kineveztek, ezzel a témával kezdtem el foglalkozni. Volt két bűnöző, akiket zsarolással vádoltunk, elfogatóparancs volt ellenük, de bujkáltak. Végül jelentkeztek, hogy nem akarnak bujkálni, és feladják Sátor Lajost, csak az a kérésük, hogy kössünk velük vádalkut, és ne kerüljenek vizsgálati fogságba. Én megüzentem nekik, hogy Sátor feladása kevés, valami komolyabbat kell letenniük az asztalra a vádalkuért, olyasmiket, amit Sátorék az elmúlt tíz évben elkövettek. Pár nap után megüzenték, hogy több gyilkosság ügyében is hajlandóak tanúskodni.

Nem sokkal később jelentkezett nálam a dunaszerdahelyi polgár, akit említettem. Azt mondta, hogy Sátor azt mondta neki, hogy gondjai vannak, mert „Jaro” lett a rendőrfőkapitány, és bekéretett minden ezzel kapcsolatos dolgot, és odafigyel rá.

Sátor ezek szerint a bujkálás ellenére is kézben tartotta a dolgokat.

Egy dunaszerdahelyi üzletember egyszer vásárolt külföldön egy drága optikai műszert. A berendezést egy Avia teherautóval hozta volna haza. Magyarországon megállt egy panzióban enni, ám közben ellopták a teherautót. Jelentette a rendőrségen, ám senki nem csinált vele semmit. Ezért Dunaszerdahelyen megkereste Sátor embereit, hogy tudnának-e neki segíteni.

Sátor emberei elvitték őt Budapestre. Bevitték egy étterembe, át a konyhán a hátsó bejárathoz, majd egy másik autóba ültették. Ezt három étteremben csinálták meg, még végül egy utolsó, üres étteremben találkozott Sátorral. Elmondta neki, hogy az Avia nem fontos, ő csak a műszert szeretné visszakapni – és megbeszélték, mennyit fog fizetni.

Sátor pedig ezt el tudta intézni. Megkeresték a tolvajokat – akik románok voltak, és Romániába vitték az Aviát, a műszert pedig, amire nem volt szükségük, kidobták egy erdőben. Sátor emberei végül megkerestették velük a műszert, és visszahozták a tulajdonosának.

Akkor messzire elért a keze. Milyen hatást gyakorolt a Csallóközre?

2006 után én civilben voltam – ekkor történtek a legnagyobb gyilkosságok, a tanúk kiiktatása. Ebben közrejátszott Boris Drevenák is, ő segített nekik, hogy nyugodtan közlekedhessen.

Mi okozta Sátor bukását?

A tanúk elmondták, mi volt a probléma: Sátor nem bírta idegekkel a bujkálást. Azzal, hogy visszatértem rendőrfőnökként, keresztülhúztam a terveit, és megtört. Nem bízott senkiben, mindenkire gyanakodott, ölt, az emberei is féltek tőle.

Sátor eltűnése után egy évtizedig még itt voltak az emberei. Hogy voltak meg ők Sátor nélkül?

Mikor kirúgtam Drevenákot, Sátor átalakította a szervezetet, mert nem működhetett úgy, mint addig. A Sátor-klán ezt követően már nem volt annyira központosított, mindenki csinálta a saját üzleteit, és bizonyos százalékokat adtak le a főnöknek. Sátor nem akarta, hogy minden szál nála fusson össze.

2016-ban derült ki, hogy az egyik politikai párt bősi helyi politikusa, Cs. Judit Sátor, és Nagy „Csonti” Zsolt élettársa is volt egy időben – ennek ellenére gond nélkül került be a pártstruktúrába. Beszélgettünk arról, mennyire kicsi ez a város, ez a közeg, mindenki ismer mindenkit. Életszerű az, hogy ezt nem tudták róla?

Szerintem tudták róla. Csak azt gondolták, hogy nem lesz ebből gond. Ez nem csak helyi szinten működik. Egyszer egy újságírónak azt mondtam, hogy az alvilág csápjai elérnek a szlovák parlamentig. Nem gondoltam volna, hogy ez aztán akkora zűrzavart okoz majd a parlamentben, amekkorát okozott.

A belügyminiszter külföldön volt szabadságon, visszahívatták, és különleges ülést hívtak össze – tanakodtak, kik lehetnek ezek a „csápok”. Parlamenti határozatot hoztak, hogy a belügyminiszter olvassa fel az erről szóló jelentést. A miniszter dühös volt, hogy vissza kellett jönnie a szabadságáról, és rámszólt, hogy mit beszélek összevissza.

Mondtam neki a neveket – ő is tudott párat. Végül két lehetőséget ajánlottunk fel. Az egyik az volt, hogy az illetők megvárják, míg becsukjuk őket. A másik, hogy a jelentésbe azt írjuk be, hogy ez mind operatív, titkos információ, és nem hozhatjuk nyilvánosságra. Végül amellett döntöttek, hogy ami titkok, maradjon is titok.