Napunk

Jaroslav Spišiak: Drevenák tekintetéből tudtam, hogy átállt a maffiához

Jaroslav Spišiak Fotó - Cséfalvay Á. András
Jaroslav Spišiak Fotó – Cséfalvay Á. András

Kevés olyan dunaszerdahelyi van, aki ne élte volna át azt a helyzetet, hogy azonnal a maffiáról kérdezik, ha megtudják, melyik városból származik. A maffia évtizedeken át volt szerves része a dunaszerdahelyi életnek – s a helyzet egyik legavatottabb ismerője Jaroslav Spišiak korábbi országos rendőrfőkapitány, aki épp azokban az években volt járási rendőrkapitány, mikor a legdurvább volt a maffiaterror.

Jaroslav Spišiakkal a dunaszerdahelyi Buena kávézóban beszélgettünk a Napunk második beszélgetőestjén. Az interjúból megtudhatják:

  • milyen volt Dunaszerdahely rendőrszemmel a maffiakorszak előtt,
  • mi vezetett a maffiaklánok megerősödéséhez,
  • hogyan dolgoztak a bűnözők fizetési listáján vezetett zsaruk,
  • meddig ért el Sátor Lajos keze, miközben bujkált,
  • lehetnek-e egy rendőrnek álmai.

Hol tanult meg magyarul?

Az utcán tanultam, szlovákként, magyar környezetben. Az én magyarom utcamagyar, nem irodalmi, vagy szaknyelv.

Régóta él már Dunaszerdahelyen. 1985-ben, mikor ideköltözött, még a kommunizmus időszaka volt, a maffia előtti korszak. Hogyan emlékszik a városra?

Egész más város volt, mint most. Az első tapasztalatom Dunaszerdahelyről az volt, mikor elmentem a feleségemmel az amfiteátrumba filmet nézni. A film előtt figyeltem az embereket. Rádöbbentem arra, hogy többnyire szlovákul beszéltek egymással, akik divatosan voltak felöltözve – magyarul nem nagyon. Az orvosok, ügyészek, bírók gyermekei és családtagjai szerintem ezzel akarták mutatni, hogy valamire vitték. És úgy éreztem, hogy plebszként tekintettek azokra, akik magyarul beszéltek.

Miben volt más a bűnözés a kései nyolcvanas években, a maffia előtti időszakban?

1988 óta vagyok rendőr Dunaszerdahelyen. A szocializmusban az egész járásban 16 betörés volt egy év alatt. Mikor rendőrfőnök voltam, egy nap alatt volt ennyi. Ez volt a különbség.

Dunaszerdahelyt sokan nevezték csendes mezővárosnak azokban az években. Aztán ez az egész megváltozott a maffia korszakának beköszöntével. Mi volt az a specifikus háttér, ami elősegítette a maffia megtelepedését?

Erről sok elemzés született. Sok ok és körülmény játszott közre, de szerintem a legfontosabb az volt, hogy a Dunaszerdahelyi járás lakosainak volt a legtöbb pénze a bankokban. Egyetlen más járásban sem volt ennyi pénz a betétkönyveken. Az alvilágnak itt volt alaptőkéje. A dunaszerdahelyi lakosok a rendszerváltás után valamit kezdeni akartak a pénzükkel, vállalkozni kezdtek. Az alvilág pedig ebben segítséget, majd védelmet tudott nyújtani. Végül mindent elvettek, az életet is.

Az első dunaszerdahelyi maffiaklán bősi birkózókból alakult ki. Hogyan lettek fiatal sportemberekből kőkemény bűnözők?

Ez nem csak Dunaszerdahelyen volt így, Szlovákiában szinte mindenhol többnyire birkózók, vagy más küzdősportoló fiatalemberek voltak az alapító tagok. Volt bennük erő, ezt használták ki.

Miben különbözött a dunaszerdahelyi maffia a többitől?

Ugyanúgy alakult ez egész Szlovákia-szerte és Magyarországon vagy Csehországban is. Csak például Pozsony vagy Kassa nagyobb városok, ott ez nem volt annyira feltűnő. Dunaszerdahely viszont kisváros. Mindenki ismer mindenkit. Mindenki tudta, kik a birkózók, ezért tűnhetett úgy, hogy Dunaszerdahely egy komplett alvilág.

Fotó – Cséfalvay Á. András

Egy nagyon pici városban a rendőrség is ismer mindenkit.

Itt valóban mindenki mindenkit ismert. A maffiózójelöltek osztálytársai, rokonai, szomszédai között voltak olyanok, akik aztán rendőrök lettek. Ez volt az oka annak, hogy a rendőrség abban az időben nem lépett fel úgy, ahogy fel kellett volna lépnie.

Hogyan illeszkedett bele a szlovákiai maffiába a Sipos Milán-féle maffiaklán?

Dunaszerdahelyen már akkor kemény maffia volt, amikor Mikuláš Černákék még csak kispályások voltak. 1988-ban, még járőrként találkoztam ezekkel a birkózókkal, Sipossal és a többiekkel. Kidobóként dolgoztak a bárokban, a Kukorica csárdában vagy a Kondorosi csárdában. Majdnem haveri alapon beszélgettünk velük mindenféléről, akkor még nem volt alvilág, ők akkor még csak sportolók voltak. Volt olyan rendőrkollégám, aki szintén birkózó volt Komáromban, ő barátkozott velük, rajta keresztül csatlakoztunk a beszélgetésekhez.

Aztán 1990-ben, mikor a Havel-féle amnesztia révén kiszabadultak a börtönből a visszaesők, akkor láttam Dunaszerdahely legcsúnyább arcát. Előbukkantak olyan emberek, akikkel addig nem találkoztam, mert súlyos éveket töltöttek börtönben komoly bűncselekmények miatt. Ezek az emberek pedig másként viszonyultak a rendőrséghez. Azt kiabálták, hogy Havel a barátunk, demokrácia van, csinálhatunk, amit csak akarunk.

A fiatal rendőrök számára ez elég bonyolult helyzet volt, mert nem volt meg a tisztelet, mint annak idején. A tiszteletet már nem lehetett kivívni úgy, hogy egyenruhában van az ember, vagy a kommunista párt van a hátterében – csak úgy, hogyan csinálom a munkámat. Ez döntötte el, rendőr vagyok-e, vagy egyenruhát hordó bohóc. Ez volt a legnehezebb, de valahogy megoldottuk. Ezek a birkózók eleinte valójában a mi oldalunkon álltak, segítettek rendet tenni.

Mikor fordult ez meg?

A boltokat, kocsmákat, fodrászatokat akkoriban kezdték privatizálni a vállalkozók, és a birkózók segítettek nekik – erővel avatkoztak be, utána pedig védelmet kínáltak, pénzért. Utána jöttek a számlacsalások – szerezni tudtak olyan embereket, akiknek a nevében üzletelni lehetett.

Épp ezek a strómanok, „fehér lovak” váltak leggyakrabban a maffia áldozataivá – még most sem tudjuk pontosan, hogy tulajdonképpen hányan voltak. Miért volt ezt ilyen nehéz felderíteni egy ilyen kisvárosban?

Nehezemre esik erről beszélni épp Dunaszerdahelyen – nagyon sok anya, nagyon sok család elvesztette a gyermekét, rokonát. Voltak, akik önakaratból akartak üzletemberek lenni – felkínálták nekik, hogy lehetnek vállalkozók, csak írják alá a papírokat. Utána pedig már nem volt kiút, csak a sír. De ezt akkoriban sokan nem vették komolyan azok közül, akik ráfáztak ezekre az üzletelésekre. Örültek, hogy van pénzük, hogy üzletemberek, hogy erős emberek védik őket. Végül nagyon sokan belehaltak ebbe az üzletelésbe.

A város pedig erről nem nagyon beszélt.

Nem. Ahogy én láttam, Dunaszerdahelyen majdnem mindenki próbálkozott pénzhez jutni ilyen számlacsalásos módszerrel. Ez a módszer a 90-es évek elején büntetőjogi szempontból nem volt meghatározó. Sokan csodálkoztak is, hogy működik az, hogy vesznek egy kamionnyi cukrot, és a bolti árnál olcsóbban árulják. Nem gondoltak bele abba, hogy ez azért lehetséges, mert ezt a kamionnyi cukrot senki sem fogja kifizetni 30 vagy 60 nap után, mikor lejár a számla.

Többnyire Csehországból hozták be ezt a fajta árut – és miután Csehszlovákia felbomlott, már nem volt közös rendőrség. Ez nagy gondot jelentett. Az első strómanok közül sokakra rá tudta bizonyítani a rendőrség a csalást – ők vagy saját akaratukból mentek bele ebbe, vagy elmondták, kik kényszerítették rá őket erre. Sokakat el is ítéltek emiatt. Később aztán a „fehér lovakat” erővel kényszerítették, hogy menjenek bele a csalásokba, és el kellett intézni, hogy soha ne beszéljenek vagy tanúskodjanak. Erre voltak képesek az „erős emberek”.

Ez a módszer felbukkant Siposéknál is, a Pápay-klánnál is, és Sátor Lajos bandájánál is.

Ez ugyanaz a banda az elejétől a végéig, csak mások a főnökök.

Mégis, több mint két évtizeden keresztül működött a módszer. Miért nem tudott tenni ellene hatékonyan a rendőrség?

Például azért, mert a rendőrségen nem mindenki összpontosított arra, hogy ennek véget vessen – hanem inkább arra, hogy ebből ők is valamilyen nyereséget húzzanak. Ez volt az egyik ok.

Mennyire volt ez jellemző a dunaszerdahelyi rendőrségre?

Nem csak a dunaszerdahelyi rendőrségre – ez Szlovákia-szerte így ment. Sőt, az összes posztszocialista országban így volt, sőt lehet, hogy még keményebben fűződött össze a két oldal.

Fotó – Cséfalvay Á. András

A maffiakorszakot elemző cikkek szerint ön volt az, aki az asztalra csapott a rendőrségen

Már akkor próbáltam asztalra csapni, mikor még nem voltam rendőrfőnök. Csak akkor még nem volt akkora hatalmam. Beszéltem, de nem nagyon vették komolyan.

Mik voltak azok a dolgok, amelyeket azonnal meg kellett változtatnia, mikor rendőrkapitány lett?

Komolyan kellett venni a helyzetet. Volt egy olyan időszak, mikor a rendőrség mintha belenyugodott volna a helyzetbe, hiszen akkor nem voltak utcai harcok, nem csorgott annyi vér. Mintha nyugalom lett volna, pedig a háttérben továbbra is működött a bűnözés.

Ehhez mit kellett tenni? Lenyúlni egészen a járőrökig?

Igen. Velük együtt kellett járni az utcát, mondani kellett nekik, mi a lényege a rendőri munkának, mit kell csinálni, hová kell menni, ki ellen kell fellépni. Azt magyaráztam nekik, hogy ne az átlagos sofőrökkel foglalkozzunk, mikor tudjuk, hogy az olyan emberek, mint Veréb (Veréb Richárd, a Sátor-banda egyik tagja, a szerk.), jogosítvány nélkül vezetik a Mercedeseket. Mert milyen alapon foglalkozunk a kis kihágásokkal, mikor ezek az emberek erőfitogtatásból követnek el kihágásokat, és ezeket nem oldjuk meg?

Volt ellenkezés?

Hogyne lett volna. A rendőrök közül sokan mondták, hogy ez a Spišiak csak a maffiával törődik, közben meg nem jó a statisztika. De ezt ki kellett bírni. Egyszerűen nincs jogunk foglalkozni egy sima sofőrrel, aki esetleg nem kötötte be a biztonsági övét, ha közben elmegy mellettünk egy Mercedes, és tudjuk, hogy a sofőrnek nincs jogosítványa sem.

A Sipos-klánt a Pápay-klán váltotta. Pápay Tibor a Sipos-csoport legaljáról dolgozta fel magát a csúcsra. Hogyan látta őt a rendőrség, mikor vezető lett?

Nem volt nyilvánvaló a vezetőváltás, mindenki úgy tudta, hogy továbbra is Sipos a főnök. Pápay viszont megváltoztatta a csoportot, már nem a birkózók és barátaik voltak fölényben, hanem a sima bűnözők. A sportolókban annak idején volt némi emberség, betyárbecsület. Mikor védelmi pénzt mentek beszedni, és a vállalkozó azt mondta, problémái vannak, vagy barátja valakinek, nem vették el a pénzt. A Pápay-csoport brutalitást hozott. Nem volt morál, nem volt betyárbecsület, csak erőfitogtatás. A Sátor-banda pedig ötvözte ezt a két módszert.

Sátor Lajos azután lett a csoport feje, hogy megtörtént a tízes gyilkosság a Fontánában. Hogyan emlékszik vissza erre?

A tízes gyilkosság idején járási rendőrkapitány voltam, és úgy éreztem, itt az esélye annak, hogy véget vessünk az alvilágnak. Hogy meg kell akadályozni, hogy bárki újraindítsa, vagy újraszervezze ezt az egészet. Ez volt a fő célom, és többé-kevésbé sikerült is.

De végül megtalálták a kerülőutakat.

Megtalálták. Végigjárták azokat, akiktől korábban védelmi pénzt szedtek, három évre visszamenőleg kiszámlázták nekik, mennyivel tartoznak. Én próbáltam a lakosokkal is beszélgetni, hogy most beszéljenek, most tanúskodjanak.

Mertek tanúskodni?

Nem nagyon hittek abban, hogy a rendőrség ezzel tud valamit kezdeni. Voltak idők, mikor nem lehetett tanúskodni, nem volt értelme, eredménye. De végül lassan azért csak előbukkantak a tanúk, és sokak kerültek vizsgálati fogságba zsarolás, védelmi pénz miatt. A bíróságok azonban sokszor döntöttek úgy, hogy nincs oka a vizsgálati fogságnak. Ezek az emberek pedig kikerültek, és megtörtént, hogy pont egy olyan étterembe mentek ebédelni, melynek tulajdonosa tanúskodott ellenük. Jogilag ezt nehéz úgy kategorizálni, mint a tanúk megfélemlítését – hiszen csak leültek, ettek, fizettek, néha többet is, mint kellett. A tanú pedig érezte, hogy ez nincs rendben, és bár nem bántották, sajnálta a percet, mikor tanúskodott.

Volt azonban egy kulcsmozzanat. Az egyik faluban

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Dunaszerdahely

Maffiagyilkosságok

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak