Napunk

Ha a gyerekünktől hússzor kell kérnünk valamit, hogy megtegye, akkor ki is veszi semmibe a másikat?

Az egyik első lépés belátni, milyen gyakran kényszerítünk rá dolgokat a gyerekünkre, mondja Michaeleen Doucleff. Fotó - Simone Anne
Az egyik első lépés belátni, milyen gyakran kényszerítünk rá dolgokat a gyerekünkre, mondja Michaeleen Doucleff. Fotó – Simone Anne

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Mi nyugati szülők úgy neveljük a gyerekeinket, mint sehol máshol a világon – állandóan rendszabályozzuk őket, programokat szervezünk nekik, figyelmen kívül hagyjuk a hibáikat. Egy hároméves gyerek se szereti, ha valaki szekálja, inkább tiszteletet kellene tanúsítanunk iránta, mondja Michaeleen Doucleff, a vadászó-gyűjtögető közösségekben élő gyerekek neveléséről szóló könyv szerzője.

Hogyan lehetséges, hogy a maja gyerekek önként segítenek a házi munkákban? Miért nem haragszik meg az inuit szülő, ha a gyereke nem fogad szót? Nevelhetjük-e mi is úgy a gyerekeinket, mint a vadászó-gyűjtögető közösségek tagjai?

Az egyik kérdés, amit könyve elején önmagának feltesz, a következő: „A kultúrám elfelejtette a gyereknevelés legjobb módját?” Mit válaszolna most, hogy könyvet írt a gyereknevelésről?

Összességében elfelejtettük. Természetesen különböző gyermeknevelési módok léteznek, de úgy gondolom, hogy az a gyermeknevelési stílus, amelyet könyvekből és szakemberektől tanulunk, általában nem túl hatékony, és nem is fenntartható, inkább kimerítő, és rengeteg konfliktust szül.

A könyv megírását saját tapasztalata ihlette. Hároméves kislányával, Rosyval nagyon komplikált volt a kapcsolata – gyakran voltak dührohamai, néha meg is ütötte önt, párszor egyedül elment hazulról. Ha visszatekint erre az időszakra, szülőként miben hibázott a legnagyobbat?

Elsősorban túlzottan igyekeztem kontrollálni a viselkedését. Azt hittem, hogy állandóan meg kell neki mondanom, mit kell tennie, még a dührohamoknál is. De senki se szereti, ha mások parancsolgatnak neki, még akkor sem, ha az illető hároméves. Veszekedtem, alkudoztam vele, belegabalyodtunk a kölcsönös hatalmi harcainkba, melyekbe nem ő kényszerített bele – saját döntésemből lettem aktív résztvevője a veszekedéseknek.

Ma már nem veszekszem vele. Érti, hogy ha azt mondom neki, a boltban csak egy csokit vehet el, arról nincs vita. A könyvem is erről szól – olyan módon kialakítani a gyerekünkkel a kapcsolatot, hogy egyikünk se uralja a másikat.

Mindemellett azt gondoltam, hogy nekem kötelességem szórakoztatni, folyton ösztönözni, új ingerekhez juttatni. Mert éppen ilyen a „jó szülő”, akiről annyit beszél mindenki – beszélgetni kell a gyerekkel, elmagyarázni neki a dolgokat, állandóan valami újra tanítani. Ez nagyon fárasztó és frusztráló volt. És úgy gondolom, Rosy számára is.

Éppen a kapcsolata Rosyval ösztönözte arra, hogy megvizsgálja, miként viselkednek a szülők a gyerekeikkel a nyugatitól eltérő kulturális kontextusban. Azt állítja ugyanis, hogy számos, általunk alkalmazott nyugati gyereknevelési módszer máshol nem létezik. Mire gondolt pontosan?

Az antropológiai kutatások szerint kb. negyven-ötven különböző dologról van szó. A legfőbbek közé tartozik a mindennemű kritikát mellőző állandó, túlzott dicséret, amikor csak a jóra összpontosítunk, figyelmen kívül hagyjuk vagy tagadjuk a hibákat, melyeket a gyerekünk elkövet. Továbbá folyamatosan azon vagyunk, hogy a gyerekünk aktív legyen, mindig rendelkezésére alljanak játékok, képernyők vagy mi magunk.

De számomra a legkülönösebb nyugati praktika az úgynevezett nukleáris család – eszerint az elképzelés szerint a családot anya, apa, gyerekek és esetleg a kutya és a macska alkotják. A nyugaton a mai napig ez a családmodell dominál, és ezt tartjuk ideálisnak.

A katolikus egyház által ötszáz-hatszáz évvel ezelőtt bevezetett házassági jog előtt az emberek nagy, többgenerációs csoportokban éltek. A változás nemcsak a pszichénket, hanem a gyereknevelést is befolyásolta, hiszen ha egy tucat emberrel élünk egy fedél alatt, más készségeket sajátítunk el, mintha csak két szülővel élnénk.

Illusztrációs fotó – Unsplash.com

Úgy döntött, hogy három konkrét vadászó-gyűjtögető közösséget fog tanulmányozni – a mexikói Yucatán-félszigeten, az Északi-sarkon és Tanzániában. Miért éppen ezt a hármat? Hiszen még mindig több ilyen közösség létezik szerte a világban.

A Yucatán-félszigeten élő majákkal néhány évvel ezelőtt találkoztam, amikor újságíróként a gyerekek figyelmének tanulmányozásával foglalkoztam. Éppen ők változtatták meg teljesen a gyereknevelésről alkott elképzelésemet. Létezik számos kutatás, melyek szerint nagyon készséges gyerekeket tudnak nevelni, akik szívesen segítenek a szüleiknek – anélkül, hogy bárki kérné erre őket.

Az Északi-sarkon élő inuitok az érzelmekhez való hozzáállásuk miatt érdekesek a tudósok számára. Szerettem volna megnézni, hogyan tanítják az inuit szülők a gyerekeket kezelni a dühüket, alkalmazkodni, kedvesnek lenni másokhoz – amivel számos amerikai szülő és gyerek küszködik. A tanzániai hadza törzs pedig arról ismert, hogy rendkívül önálló, bátor gyerekeket nevelnek. Az pedig nem titok, hogy a nyugati világban gondjaink vannnak a szorongással, depresszióval és az önbizalomhiánnyal.

A könyvében a yucatáni élményeiről írva elmondja, hogy a tizenkét éves lány reggelit követően szó nélkül elmosogat a család többi tagja után. Ráadásul olyankor, amikor az iskolában szünet van. Ön szerint a világon bármelyik gyerek megtanulhatna így viselkedni?

A gyerekek úgy születnek, hogy az a belső vágy hajtja őket, hogy segítsenek a felnőtteknek, már kisbaba korukban igyekeznek így tenni, csak rosszul értelmezzük ezt a viselkedésüket. Amíg más kultúrák fejlesztik e próbálkozásaikat, a nyugati automatikusan elnyomja őket, úgy tekintenek ilyenkor a gyerekre, hogy rendetlenkedik, mindennek a kerékkötője és idegesíti a szüleit.

Fotó – Simone Anne

Az Északi-sarkon élő inuit közösséget is említi, az ő gyereknevelési módszerüket a nyugodtság jellemzi – harag és kiabálás nélkül. Hogyan reagáltak ezek a szülők, ha a gyerekük nem úgy viselkedett, mint kellett volna?

A szülők nem várják el a gyerekeiktől a példás viselkedést, megértik, hogy a gyerekek természetüknél fogva logikátlanul és irracionálisan cselekszenek, éppen ezért nincs okuk arra, hogy haragudjanak rájuk. Tisztában vannak azzal, hogy amíg a gyerekek nem tudják, hogyan kellene viselkedniük, nekik kell olyan tapasztalatokkal előállniuk, amiből tanulhatnak.

Az egyik nagymamát megkarmolta a kisgyerek, nyilvánvalóan fájt neki, de ahelyett, hogy a gyerek haragját még a sajátjával is megsokszorozza, a lehető leghiggadtabb hangon ennyit mondott: „Ezt nem csináljuk, nem karmoljuk meg egymás arcát.” Felvette, nagyon finoman, jelképesen rácsapott párat a fenekére,  megpörgette a kezében, mintha repülő lenne.

Az inuitok tehát a dühös gyerekeknél is nyugodtak maradtak, azt gondolják ugyanis, hogy ha kiabálni fognak a gyerekkel, az egyetlen tanulság, amit le fog szűrni belőle, hogy ha dühös lesz, neki is kiabálnia kell.

Végül pedig a tanzániai tapasztalatáról ír, ahol a gyerekek nagyon önállóan nőnek fel, anélkül, hogy a szülő túlságosan beleavatkozna abba, amit csinálnak. Mi volt a legnagyobb tanulság az itt töltött idő alatt?

Elsősorban rájöttem arra, mennyit szekálom Rosyt. Egy másik vadászó-gyűjtögető közösségnél a kutatók megállapították, hogy a szülő egy óra alatt háromszor mondja a gyerekének, hogy mit kéne tennie. A mi esetünkben több tucat utasítás jött ki egy óra alatt.

A másik dolog, amit tudatosítottam, hogy valahányszor megmondjuk a gyerekünknek, mit kellene tennie, növeljük az azonnali konfliktus kockázatát. Amikor hazajöttünk, óránként szándékosan csak három utasítást adtam a lányomnak, és szavak nélkül igyekeztem ösztönözni arra, hogy megtegyen valamit. Alighogy korlátoztam a szóbeli utasításokat, a kapcsolatunk javult. Hirtelen ugyanis nem volt benne jelen az ellenállás, amelyet én magam generáltam.

Amit a vadászó-gyűjtögető közösségtől megtanult, négy üzenetben foglalta össze – összetartás, támogatás, önállóság, minimális közbeavatkozás. Ez úgy hangzik, mintha ez a modell a gyereket partnerként kezelné. Helyes a meglátásom? Ezek a közösségek kicsit felnőttként kezelik a gyerekeket?

Azt talán nem állítanám, hogy közvetlenül felnőttként viszonyulnak hozzájuk, ezek a szülők is tisztában vannak vele, hogy a gyereknek útmutatásra van szüksége, hogy tanulnia kell, de ugyanolyan tisztelettel viseltetnek iránta, mint a felnőttek iránt.

A nyugati kultúrában gyakran azt gondoljuk, hogy csak a felnőttek véleménye helyes, csak ők tudják, mi a jó a gyereknek, nem adunk teret a gyereknek arra, hogy ezt saját maga tapasztalja meg. Győzködjük, hogy tegyék azt, amire utasítjuk őket, és ha ez nem sikerül, akkor vagy megbüntetjük vagy megvesztegetjük őket.

A közösségekben, ahol jártam, a felnőttek értik, hogy az utasítás nem jelenti azt, hogy a gyerek automatikusan szót fogad, ezért aztán megtanulták tiszteletben tartani a gyerek szempontjait. A szülő a következőképpen gondolkodik: „Van egy ötletem, hogyan terelhetném a fejlődésedet a megfelelő mederbe. Figyelni foglak és rájövök, hogyan jutunk el ehhez  a célhoz úgy, hogy te magad is akard.” Ahogy ön is mondja – a gyerek a partnerünk.

Elvárható a gyerektől, hogy a partnerünk legyen? Fizikai, érzelmi szempontból készen áll erre?

Szerintem nagyon alábecsüljük azt, amire a gyerekek fizikailag képesek. Mászni, járni vagy főzni sokkal korábban tudnak, mint mikor tanítjuk őket. Szívesen próbálgatnak mindenféle fizikai tevékenységeket, de mi ezt gyakran megtiltjuk nekik.

Egyúttal azonban túlbecsüljük az érzelmi képességeiket. Habár nagyon éretlenek, fejlett érzelmi megélést várunk tőlük. Akárcsak a könyvemben szereplő szülők nagy része, én is azt gondolom, hogy a gyereknek nem a fizikai tevékenységekhez, hanem éppen a saját érzelmeivel történő megbirkózáshoz van szüksége segítségre.

Mondanék ismét egy saját példát. Régebben igyekeztem megtanítani Rosyt, hogy zárja be a hűtő ajtaját – a villanyfogyasztásra, a környezetvédelemre, ezekre az intellektuálisan rendkívül komplex elképzelésekre hivatkozva. Azt is szerettem volna, hogy uralkodjon a haragján, amire számos felnőtt sem képes. Másrészt viszont még egy műanyag kést se használhatott. Mindent fordítva csináltam.

A vadászó-gyűjtögető közösségek gyereknevelési módszerei már-már tökéletesnek, idillikusnak tűnnek. Valóban sose találkozott itt konfliktusokkal? A szülők sose lettek mérgesek, sose kiabáltak a gyerekeikkel?

Az egész utunk során talán egy nőt láttam kiabálni. Nagyon fiatal, talán 21–22 éves lehetett, és amikor a kisbabája kicsit bosszantóan viselkedett, rákiáltott.

Érdekes volt azonban látni azt, ami utána történt.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Család

Életmód

Gyermeknevelés

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak