Napunk

Főispánok és vármegyék, szlovákok és magyarok

Grünwald Béla. Fotó - Wikipedia
Grünwald Béla. Fotó – Wikipedia

Három történet, amely megvilágítja, hogy a vármegyék a 19. században a szlovák-magyar kapcsolatoknak fontos keretét alkották.

Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.

A szerző történész, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének és az NKE Közép-Európa Kutatóintézetének kutatója

Magyarországon az elmúlt hetekben komoly politikai-közéleti vihart kavart a javaslat, amely a megyéket vármegyékké, a megyei kormánymegbízottakat főispánokká nevezné át. A változtatás ma már, ahogy számos megszólaló hangsúlyozta mindkét oldalon, mindössze szimbolikus jelentőségűnek látszik. A főispánok és vármegyék ügye azonban a 19. század középső harmadában még az érdemi, tartalmi kérdésekről szóló politikai viták egyik fontos pontja, az állam modernizációjának lényegét érintő kérdés volt, amely elsősorban arról szólt, hogy mi legyen a magyar alkotmányos hagyományok egyik legfontosabb, de sok szempontból rendkívül elavult intézményének a sorsa a modern államban? Arról nem is beszélve, hogy a vármegye fontos kerete volt a szlovák-magyar kapcsolatoknak is, ahogyan azt az alábbi három történetből látni fogjuk.

A vármegyék autonómiája, avagy Kossuth Lajos legnehezebb küzdelme

A magyar nemesi/rendi vármegyének rendkívül erős autonómiája volt, Széchenyi István nem véletlenül beszélt „52 picziny királyságról” az ötvenkét megye kapcsán. 1848 előtt a központi hatalmat egyedül az uralkodó által, többnyire életfogytig kinevezett főispán képviselte, a tényleges hatalom azonban a helyi nemesség által megválasztott alispán és az általa vezetett tisztikar, illetve a megyei nemesség kezében volt. 1848 március-áprilisában, a polgári és politikai reformok idején azonban a vármegyék jogai sem maradhattak érintetlenül. Sőt, több magyar történész is hangsúlyozza, hogy Kossuth Lajos épp a vármegyék kapcsán vívta legnehezebb politikai csatáját ezekben a napokban.

Ezek azonban nem elméleti politikai vagy alkotmányértelmezési konfliktusok voltak: a magyar politikai elit számára nagyon is konkrét okokból volt „forró krumpli” a vármegyék ügye. A nemesi politikusok ugyanis, akik megszavazták az áprilisi törvényeket, nemcsak nemesi előjogaikról, de a nemesi vármegyék révén a nemesség által addig birtokolt politikai monopóliumról is lemondtak, hiszen ekkor kaptak szavazati jogot nem nemesek tömegei is, köztük sok ezer, nem magyar anyanyelvű lakos. Ebből következett a vármegye kérdés feloldhatatlan dilemmája: ha a népképviseleti rendszer mellett fennmarad a korábbi vármegyei autonómia, az azt is jelenti, hogy a nem magyar lakosságú vármegyékben a szlovák, román és más nemzeti mozgalmak szépen csendben, demokratikus keretek között átvehetik a politikai irányítást.

Turóc vármegye. Fotó – Wikipedia

Hogy ez a félelem nem volt teljesen alaptalan, azt két évtizeddel később Turóc vármegye esete mutatja, ahol az 1860-as évektől kezdve a szlovák nemzeti mozgalom nemcsak a szlovák nemzeti intézményrendszer nagy részét (gimnáziumok, nyomda, bank, sajtó, Matica slovenská stb.) volt képes kiépíteni, de számos fontos politikai pozíciót is megszerzett, hatalmas informális befolyásra tett szert, a magyar államot képviselő csoport pedig csak brutális anyagi áldozatok árán, pürrhoszi győzelmek sorával volt képes lassítani ezt a folyamatot. Végül pedig azt, hogy Turóc vármegyéből az 1870-es évekre egy kis szlovák állam váljon, csak a magyar állam aktív beavatkozása gátolta meg, amely során kiszorították a hatalomból az addigi teljes turóci politikai elitet.

„Pánszláv lázadás” vagy alkotmányos normakontroll?

De térjünk vissza 1848-hoz. Turóc vármegyében ugyanis már ekkor is forró volt a hangulat. Olyan jelentések érkeztek innen a kormányhoz, hogy „magyar ügyünk itt kevés sympathiával bír”. Ősszel Beniczky Alajos kormánybiztos leleplezett egy összeesküvést is, amelynek résztvevői arra szövetkeztek, hogy a Jozef Miloslav Hurban által vezetett szlovák csapatokkal egyesülve veszik át a hatalmat Turócban. Ahogy az összeesküvés egyik beszédesebb résztvevője megfogalmazta, „ha Jelacsics jön lentről, Hurban, Hodža és Štúr fentről a magyarokon ütni, és aztán a magyarok elesnek és engedniük kell, és ha Hurban idejön Turócba, és elhozza a szükséges fegyvereket,” a turóciak is fellázadnak a magyarok ellen.

A turóci lázadás azonban nem csak azért érdekes, mert az egyetlen olyan, igazán jelentős szlovák nemzeti szervezkedés volt, amely Hurbanéktól részben függetlenül, a helyi társadalom hálózataira támaszkodva szökkent szárba, hanem azért is, mert ez nem pusztán szlovák lázadás, hanem szlovák nemesi lázadás volt. A szervezkedők célja ugyanis nem az elszakadás, nem a szlovák függetlenség, hanem a szlovák nyelvi jogok Magyarországon belüli elismerése volt, egészen pontosan az, hogy a megyegyűléseken és az országgyűlésen is beszélhessenek szlovákul.

Az 1848-as vármegyei törvény ugyanis kizárólag a magyar nyelv használatát engedélyezte a vármegyei gyűléseken – ezzel nemcsak az új szlovák szavazók, de széles szlovák kisnemesi tömegek politikai részvételét is ellehetetlenítve. Épp ezért érthető, hogy a szervezkedést támogatta a korábbi főispán, Révay György is, míg a legaktívabb résztvevők a megye egyik legfontosabb nemesi családjának, a Jeszenszky famíliának a képviselői, Jeszenszky János, Ferenc és István voltak.

A puszta részvételnél azonban beszédesebb, hogy amikor Jeszenszky János fogságba esett és kérdőre vonták, azzal védekezett: „Vétkeztem, de tudatlanul s akaratom ellen […] hogy hazai és polgári kötelességemet téves úton akartam teljesíteni”. Hozzátette: úgy gondolta, hogy a szervezkedés résztvevői: „az emberiségnek, az alkotmánynak legjobb barátai.

Elég zavaros védekezésnek látszik, hogy Jeszenszky azért akart fegyveres ellenállást szervezni az állam ellen, hogy polgári kötelességét teljesítse és az alkotmányt védelmezze, érvrendszere mégsem teljesen megalapozatlan. Amire ugyanis itt Jeszenszky utal, az a nemesi vármegyék egyik legkülönösebb szokásjoga, a vis inertiae.

Eszerint ugyanis 1848 előtt a nemesi vármegye egyfajta alkotmányossági normakontrollt is gyakorolhatott, amennyiben megtagadhatta a törvénybe ütköző vagy az alkotmány szellemével ellentétes uralkodói rendeletek kihirdetését. Vagyis, ha egy vármegye úgy ítélte meg, hogy az adott rendelkezés törvénytelen, vagy az alkotmányba ütközik, egyszerűen nem hirdette ki. 1848 előtt épp e jog miatt tekintették a vármegyét a magyar alkotmány „védbástyájának”, az uralkodói hatalom sokszor egyedüli ellensúlyának.

Jeszenszky is alighanem arra utal, hogy ő és a szervezkedés más résztvevői úgy gondolták, fellépésükkel csupán ezzel az ismert vármegyei alkotmányos joggal élnek. Tegyük hozzá: a kötelező magyar nyelvhasználatot előíró vármegyei törvény nemcsak végrehajthatatlan volt a színszlovák Turócban (és még sok más helyen), de valóban törvénytelen is, hiszen ellentmondott az áprilisi törvények egy másik, az adott ügyben ráadásul sokkal relevánsabb pontjának, a politikai képviseletről szóló törvénynek, amely (a vármegyei törvénnyel szemben) nem tett különbséget az állampolgárok politikai részvétele kapcsán nyelvi alapon.

Az utolsó vármegyei lázadás – a magyar kormány és a szlovák gimnáziumok ellen

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Főispán

Kossuth Lajos

Szlovák–magyar kapcsolatok

Történelem

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre

Angliának egy döntetlen is elég a továbbjutáshoz, nem is diktálnak nagy tempót, veszélyt néhány ritmusváltásból tudtak kialakítani, de az első félidőben ezekből sem született gól Wales ellen, még Rashford zicceréből sem. A B csoport másik meccsén 1:0 az állás, az USA Pulisic közelről szerzett góljával megszerezte a vezetést Irán ellen. Jelen állás szerint Anglia és az USA a két továbbjutó. (napunk)

Ha a kormány nem tud kormányozni, akkor jobb lenne, ha kiírnák a választásokat, jelentette ki éves jelentésében a plénum előtt Zuzana Čaputová államfő. „Egyesítsük erőinket a véleménykülönbségek és a valós nehézségek ellenére. Ne adjuk fel abba vetett bizalmunkat, hogy a szeretteinkért, a közösségért, a társadalomért és Szlovákiáért élt tisztességes és becsületes életnek van értelme” – mondta beszédében a köztársasági elnök.