Johnsontól Orbánig. Túlértékelt karakterek

Boris Johnson bukása úgy söpört végig a globális politikai életen, mint valami kínos elrettentő történet. Mindenki várta, de igazán felkészülni rá sem a kritikusai, sem a hívei nem tudtak. Mit is kezdjünk ezzel a bukástörténettel? A kiszámítható kudarccal, ami legalább annyira a szavazók, támogatói, pártjának és ellenzékének bukása, mint Johnsoné személyesen. Nagy közös sara a brit társadalomnak, sőt mindazoknak a társadalmaknak, amelyek a politikus személyét túlértékelik, és amelyeket a politikai struktúrák átértelmezése vagy leértékelése jellemez. Az, amit tévesen és jobb híján ma populizmusnak neveznek.

Johnson a népszerűség- és élvhajhász politikusok mintapéldánya, a kreált figura, aki nem politikai programot képviselt, nem választói akaratot testesített meg, nem is a társadalmi viták-dialógusok meghatározó hangja. Nem, ő egy karakter egy pofonegyszerű dramaturgiában, a politika megszűnését és kiüresedését jeleníti meg. Ebből élt, így jutott hatalomra – és de jó lenne mondani, hogy ebbe bukott bele. Hogy Johnsonnal oda a johnsonizmus, távoztával majd összetettebbé, hitelesebbé válnak a programok, újraéled a politika, tartalommal telik meg. Sajnos nem ez történik.

Saját, visszalépését, lemondását szorgalmazó párttársai most az összes energiát arra fordítják, hogy a karaktertől szabaduljanak, Johnson személyes, egyéni bukásáról beszéljenek, és ne azokról a folyamatokról, amelyek kitermelték őt.

Trump esetében hasonló játszmákat látunk. Az amerikai republikánusok javarészt tehetetlenül nézik, hogyan trumpizálódik a republikánus párt, hogyan válik kézi vezérlésű magánvállalkozássá, amelyet semmi más nem irányít, mint a személyes kiszolgáltatottság, alárendeltség.

Hasonló csapdában a Fidesz. Bárki el tudna képzelni egy Orbán utáni vagy Orbán nélküli Fideszt? Aligha. És nem csak azért, mert a párton belüli centralizált, minden képzeletet felülmúló kontroll lehetetlenné teszi a vezér leváltását, vagy legalább a mégoly szerény, visszafogott hatalommegosztást. Azért nincs Orbán utáni Fidesz, mert nincs Orbán nélküli Fidesz-program.

Jobboldalról, konzervativizmusról szokás beszélni manapság, ha ezeket a pártokat, politikusokat követik az emberek. Mi történt a magyar jobboldallal, a magyar konzervativizmussal az elmúlt öt évben? Előbbi megszűnt, utóbbi tán sosem volt, csak szeretett volna lenni, de hiányzott ahhoz a társadalmi, kulturális tőke, tudás, nagyvonalúság és autonómia.

Vegyük a több mint egy évtizede regnáló Fidesz kormányzásának utolsó, belső konfliktusokkal is teli időszakát. A tízes évek elején még viszonylag hihető volt, hogy van ennek a kormánynak társadalmi programja, hogy tényleg valamiféle (gazdasági, kulturális) elitcserére törekszik. Az utolsó öt évben a saját elitjével is leszámolt, mindenféle terv- és programszerűség illúziója elszállt, maradt