Napunk

Spišiak azt mondta, vigyáznak rám, de inkább ne ugyanarra járjak haza. Barak László maffiáról, politikáról és újságírásról

Barak László. Fotó N - Tomáš Benedikovič
Barak László. Fotó N – Tomáš Benedikovič

Barak Lászóval beszélgettünk szlovákiai magyar újságírásról és politikáról, a dunaszerdahelyi maffiáról és a Paraméterről.

A családodban intenzíven jelen volt a politika. Egy interjúban meséltél arról, hogy az édesapád meggyőződéses kommunista volt, a nagyapád pedig egy fél órára belépett a muzslai nyilas pártba is. Beszélgettetek otthon a politikáról?

Nem igazán volt téma otthon a politika. Arra emlékszem, hogy amikor ‘68-ban bejöttek az oroszok, akkortól az apám már nem volt meggyőződéses kommunista. Nem értette, mi történik. Vagy értette is, meg nem is. A baráti társaságunkban sem volt jellemző, hogy a politikával foglalkoztunk volna.

‘68 nyomán ellenzéki hangulata támadt az édesapádnak?

Az apám olyan kommunista volt, aki folyamatosan veszekedett a pártvezetőséggel. A párkányi vasúti telefonközpont főnöke volt, és az érsekújvári pártszervezet tele volt surányi szlovákokkal. Folyamatosan nemzetiségi problémák miatt voltak összetűzéseik. Nem olyan ember volt, aki tartotta volna a száját. Az öregapám is ilyen volt, aki fél órára a nyilas párt tagja lett. A nagyanyám aztán elment az illetőhöz, akinél beiratkozott, és kihúzatta a nevét. Így nem lett nyilas az öregapám.

A Szabad Földműves hetilapnál kezdtél újságíróként dolgozni a hetvenes években. Huszonéves fiatalként nem volt számodra unalmas egy ilyen lapnál dolgozni?

Nem volt unalmas. Úgy kerültem a Szabad Földműveshez, hogy a kassai ipariban megbuktam géptanból. Szeptemberben kellett érettségiznem, és közöltem az apámmal, ha megpróbál beavatkozni az érdekemben, akkor nem megyek el az érettségire. Én tanulni fogok, és dolgozni, mondtam neki. A Szabad Földműves akkori főszerkesztője Pathó Károly volt Muzsláról, aki ismerte az apámat. Én akkoriban a kassai ipari Acéltoll című diákújságába írogattam rendkívül rossz verseket. Apám megkérdezte Karcsi bácsit, felvennének-e, és felvettek. Pillanatokon belül én lettem a Szabad Földműves sztárja.

Hogyan?

Annyit írtam az első két hónap alatt, hogy mindenkit leköröztem. Aratási riportokat írtam, de másokat is. A kolozsnémai csárdában folyton verekedések voltak, és kiküldtek, hogy derítsem ki, miért. Sofőrrel jártuk az országot egy Volga gépkocsival, és mindenütt úgy fogadtak minket, újságíró elvtársakat, mint a császárokat. A munkás levelezők leveleit is én szerkesztettem, ami rendkívül jó iskola volt számomra, és élveztem is.

Az itteni karrierednek az vetett véget, hogy meg akartak cenzúrázni egy novellát, amelyet besoroltál a karácsonyi számba.

Igen, egy Heltai-novellát, amelynek az volt a sztorija, hogy egy hazafelé tartó katonaszökevény elcsigázottan megáll egy faluban karácsony este. A falu szélén egy házban pislákoló fényt vesz észre, és bekéredzkedik a házba. Egy szegény család ünnepel ott, és a vacsora végén valaki felveti, hogy mondjanak egy imát a torokgyíkban haldokló kisfiukért. Akkor már a kulturális rovat vezetője voltam, és behívatott a főszerkesztő, hogy ezzel a novellával baj van, mert imádkoznak benne, ezért az utolsó bekezdést ki kellene venni. Mondtam neki, hogy ezt így írta meg az író, hogyan hagyjuk ki? Laci, ezt te tudod meg én, mondta erre Karcsi bácsi. Nem akartam tovább vitatkozni, betettem egy másik novellát, és másnap bejelentettem, hogy elmegyek.

A mai Barak László-olvasókat meglepheti, hogy egy vallási tartalom melletti kiállásod miatt hagytad ott az első munkahelyedet.

Nem a vallás miatt, hanem a beavatkozás miatt. A szabadságom miatt. Akkor esett le a tantusz, hogy amit mi művelünk, az nem újságírás, hanem propaganda, és én ebben nem akartam részt venni, mert szabadságot akartam.

Ez volt az első összeütközésed a hatalommal?

Nem, a kassai ipariban például fasisztoid módon ellenőrizték, milyen hosszú a hajunk. Most már kopasz vagyok, de akkor hosszú hajat akartam hordani. Vasfegyelem volt az iskolában, amely egyébként jó színvonalú volt. Nem azért buktam meg, mert baj lett volna az iskolával, hanem mert semmi közöm nem volt ahhoz, amit tanultam. Az apám is műszaki értelmiségi volt, ezért küldött oda.

A nyolcvanas években párttag voltál, de közben ellenzékiként is szervezkedtél. Ez mennyire volt bevett dolog?

A dunaszerdahelyi kulturális jellegű munkahelyeknek egy pártszervezete volt, és elég komoly viták folytak itt. Bereck Jóska és Mészáros Karcsi barátaim kapacitáltak arra, hogy lépjek be, és együtt megváltoztatjuk a dolgokat. Naiv emberként beléptem a pártba, aminek aztán ott nem nagyon örültek. Folyamatos vitákba keveredtünk a járási pártdelegátussal, aki egy buta, műveletlen ember volt, mi pedig, kiváltképp én, erőszakosak. Minden pártgyűlés után berúgtunk, mert máshogy nem bírtuk volna elviselni a nyomást. Amikor a nyolcvanas évek végén újraértékelték, ki maradhat párttag, egy Horváth Károly nevű barátom ment előttem kihallgatásra, és közölte, nem akar a párt tagja maradni. Visszajött, és azt mondta, kiléptem a pártból. Ekkor elgondolkodtam, mit keresek én még a pártban? Semmi értelmét nem láttam a maradásnak. A kilépésem másfél évig húzódott, 1988 tavaszán adták rá az áldásukat.

A következő időszakban főleg Dunaszerdahelyen szervezted a rendszerváltást. Ahogy arról már te is beszéltél korábban, a vidéki rendszerváltás Szlovákiában a leggyorsabban és legalaposabban Dunaszerdahelyen zajlott le. Mitől voltak ilyen aktívak akkoriban a dunaszerdahelyiek?

Ha jól emlékszem, az első nagy pozsonyi tüntetés november 18-án volt. Én jártam Pozsonyba, az Umelecká besedába is, és ott voltam az első nagy tüntetésen is. Másnap vagy két nap múlva hívott fel Ľuboš Navrátil, hogy csináljunk mi is egy tüntetést. A kultúrház igazgatójával, Jarábik Imrével, aki egy nagyon rendes ember, egy ‘68-as üldözött volt, megbeszéltük, hogy kinyitja a kultúrház hátulját, ahol egy beatzenekar lépett fel. Telefonon értesítettük a barátainkat, és meglepően sok ember összejött. Németh Babi (Németh Ilona képzőművész – a szerk. megj.), Ľuboš Navrátil és én voltunk a szónokok. Hatalmas sikere volt a dolognak. Bennem semmilyen félelem nem volt, nem azért, mert bátor vagyok, hanem mert bizonyos helyzetekben vakmerő vagyok.

Fotó N – Tomáš Benedikovič

Akkor már ismert embernek számítottál Dunaszerdahelyen?

Volt már két verseskötetem, és akkor még jobban szerették és ismerték a költőket, mint most. A járási népművelődési központban dolgoztam, nem voltam igazán ismert, szerintem inkább a gyűléseken elmondott szövegeim tetszettek meg az embereknek, azok tettek ismertté. Minden fellépésem előtt meg kellett innom két-három borovicskát, mert lámpalázas voltam.

A 90-es évek első felében a Nap újságírója és később főszerkesztője lettél, ami akkoriban egy nagyon ambiciózus vállalkozás volt. Milyen volt a 90-es évek első felében szlovákiai magyar újságírónak lenni?

Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit mondok. A Nap című lapnál kollégám volt az akkori idők újságíróinak a nyolcvan százaléka. Ez egy klassz dolog volt, a Napnak viszont volt egy ballasztja. Amikor indultunk, 40 ezer példány fogyott a lapból, és amikor 1995-ben megszüntettem, 1500 példánynál tartottunk. Ennek az újságnak a legnagyobb ballasztja az volt, hogy egy politikai nézetrendszer propagandaeszköze volt. Ebből rettenetesen sokat tanultam.

Ma tehát nem úgy tekintesz vissza arra az időszakra, hogy független újságírást csináltatok.

Nem voltunk független újságírók, hanem önmagunktól függő újságírók. Mindannyian politikusok voltunk, én is. Ezért szűnt meg a Nap. Mostanában mindenki a sajtószabadságról és a liberális sajtóról beszél. A sajtó nem lehet más, csak liberális. De nem politikai értelemben.

Hanem?

Abban az értelemben, hogy független minden párttól. A véleményrovatán keresztül persze közvetít egy bizonyos értékrendet, de ez nem lehet pártpolitikai értékrend.

Akkor viszont nem a kor hozta ezt?

Dehogynem, ez nem egy hiba volt a részünkről. Ez volt a követelmény, miután megszűnt a párt által irányított sajtó. Egy idő után viszont ez meghaladottá vált. Az emberek között politikai árkok alakultak ki. Ilyenkor nehéz helyzetbe kerül az a sajtótermék, amelyik nem törekszik a tárgyilagosságra.

Később az Új Szó publicistájaként sok bírálat ért téged az éles hangnemű cikkeid miatt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ebben az időben a legszabadszájúbb szlovákiai magyar újságíró voltál. Ez mennyire volt tudatos?

Teljesen. Az alapelvem, hogy rendkívül okos is lehetsz, ha az olvasó nem olvassa el, amit írsz. Az olvasónak nem szabad elaludnia olvasás közben, és folyamatos presszió alatt kell tartani. Lehet, hogy valaki önteltnek tart, de rendkívül sok olvasóm volt. Az egyik felük azért olvasott, mert imádott, a másik felük azért, mert rettenetes módon utált.

Volt konkrét példaképed ennek a stílusnak a kialakításában?

Bedobhatnám utólag, hogy Ady Endre, de nem akarok ilyen lenni. Nem volt, ez ösztönös volt. Olvastam persze Adyt és másokat is, de az alaptermészetemből adódik, hogy szeretem a konfliktusokat. Konfliktusokat teremtek és oldok meg. Egy újságírónál ez egy jó tulajdonság, a baráti körben és a családban nem biztos, hogy mindig pozitív dolog.

Ez a bárdolatlan stílus összefüggött azzal a légkörrel, amely kialakult a 90-es évek Dunaszerdahelyén, amely a maffia fővárosa lett?

Hogyne. Erről szól a Retúr a pokolba című kötetem, amely szerepverseket tartalmaz. Egy sorozatgyilkos, egy rablótolvaj nem beszélhet úgy, mint egy apáca.

Téged is megváltoztatott ez a helyzet?

Abszolút. Én rendkívül gyűlöltem ezt a helyzetet. Úgy adódott, hogy barátságot kötöttem Jaro Spišiakkal. Épp önkormányzati képviselő voltam Dunaszerdahelyen, amikor a tízes gyilkosság történt. Bementem Pázmány Péter polgármesterhez, és mondtam neki, hogy tennünk kell valamit, hogy a temetésből ne csináljanak felvonulást, mert ez volt a szándék. Mondtam, hogy meg kell hívni az önkormányzati ülésre Spišiakot, a járási rendőrkapitányt. Ő el is jött, elfogadta a javaslatunkat, majd elmentünk egy vendéglőbe, ahol összebarátkoztunk. Akkortól rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe, és mindenfélét elárult nekünk. Számtalan olyan dolgot mondott, ami a Csallóköznek kurvára feldobta volna a példányszámát, de mindig azt mondta, Laci, ezt nem mondhatod el senkinek. Én nem mondtam el, de két nap múlva benne volt a Nový časban. Ott ugyanis lefizették a zsarukat.

Fotó N – Tomáš Benedikovič

Mi volt a legdurvább találkozásod a dunaszerdahelyi maffiával?

A feleségem vezette az autónkat, és jöttünk ki a szerkesztőségből, az egykori pártház udvarából. Ki akartunk hajtani a főútra, de a nagy forgalom miatt meg kellett állnunk. Mögöttünk ránk dudált valaki egy Mercedes terepjáróból. A feleségem, aki egy kemény csaj – ezért bírja mellettem már negyvenöt éve –, kiszólt, hogy mit dudálsz, te idióta. A kocsiból kiszállt egy izomagyú barom, odajött, és azt mondta a feleségemnek, kiveszlek az autóból, te picsa. Én azonnal kiszálltam és visszaszóltam, mire ő odajött, az orromhoz érintette az orrát, és azt mondta, meggyilkol. Én megint visszaszóltam, hogy most gyilkolj meg, te geci, mire ő visszült a kocsijába, és elhajtott.

Tudtad, ki volt ez a fickó?

Horváth Lehel egyik csicskája volt, már nem él. A másik eset akkor történt, amikor el akartuk adni a lakásunkat, és jelentkezett egy férfi. Megmondtam neki, hol lakunk, és el is jött vasárnap délelőtt. Raisz Szilárd volt az, aki egyébként a legértelmesebb volt a fiúk közül. Azt mondta nekem, Barak úr, maga biztos nem adja el nekem a lakását, mert a Csallóközben azt írják rólunk, hogy maffiózók vagyunk. Azt mondtam neki erre, a bűnözők bűnöznek, a rendőrök üldözik a bűnözőket, az újságírók pedig megírják. Megnézi a lakást, vagy nem? Feljött, és megnézte. Azt mondta a végén, most épp nincs pénze, de az apu mondta, hogy nemsokára lesz egy biznisz, és jelentkezik, azzal elment.

Nem tartottál tőle, felvinni egy maffiózót a lakásodba?

Nem. Ismertem az apját, a fiúkat is ismertem még mint gyerekeket.

Eladtad volna neki a lakásodat?

Persze.

Nem zavart volna, hogy egy maffiózóval kötsz üzletet?

Nem.

Hogyan változtatta meg ez az időszak Dunaszerdahelyt, milyen máig tartó nyomai vannak?

Ha leülsz a Budapest kávézó teraszára a Fő utcán, és megnézed az autómárkákat, úgy érezheted magad, mintha Monte Carlóban lennél. Megváltozott az értékrend, fontosak a státuszszimbólumok.

Rád újságíróként nem gyakoroltak nyomást?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Dunaszerdahely

Független újságírás

Gyimesi György

Maffiagyilkosságok

Szlovákiai magyar

Szövetség

Világi Oszkár

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak