Ha a hűtlenség csak a szexről szólna, nem az érzelmekről, egyáltalán nem lenne olyan érdekes, mondja a párterapeuta

A statisztikák szerint a hűtlenség a párok csaknem felét érinti. A hűtlenség legfőbb szezona a nyár, és ez az az időszak, amikor a legtöbb esetre fény derül. Pavel Rataj párterapeuta interjúnkban arról beszél, hogyan és miért kerül sor megcsalásra, mennyi zűrzavart, fájdalmat, bizonytalanságot okoz ez a párok életében, valamint arról is, mit lehet ezzel kezdeni.

Az interjúban választ kapunk arra:

• hogyan élik meg a hűtlenséget azok, akik hűtlenek a párjukhoz, és azok, akiket megcsaltak;
• miért vagyunk hajlamosak mások hűtlenségét bagatellizálni és viccelődni vele;
• milyen esetben élheti túl egy kapcsolat, ha fény derült a félrelépésre;
• mit árul el a hűtlenség kapcsolatunkról és rólunk.

A közösségi médiában az utóbbi hetekben viszonylag intenzív „kampányt” folytat a hűtlenség témájáról, Honza Vojtkóval online kurzust is szerveztek. Miért éppen a hűtlenség?

Mert szinte naponta azt látom, hogy leginkább a hűtlenség dönti romokba a párkapcsolatokat és az emberi pszichét. 2016-tól intenzíven foglalkozom ezzel a témával, amikor is egy szexuológiai konferencián azzal borzoltam az ott megjelent pszichiáterek, szexuológusok és terapeuták kedélyeit, hogy rákérdeztem, hogyan lehetséges, hogy a hűtlenséget még mindig bagatellizáljuk, vicceket gyártunk róla, holott valójában egy rendkívül erős érzelmi sérülésról van szó.

Mindenkinek más a tűrőképessége, ez azonban hatalmas próbára teszi a pszichét és az ellenállóképességet. Még ha foglalkozunk is vele, hónapokba, sőt évekbe is beletelhet, amíg megküzdünk vele. A hűtlenség megfoszt minket a biztonság (érzésétől), nem érezzük magunkat többé értékesnek, kizárólagosnak, úgy érezzük, elárultak, megaláztak,és  bizalmatlanná válunk. Ez olyan fájdalom, aminek nem lehet csak úgy véget vetni, olyan energia, ami folyton visszaránt minket az emlékeinkbe, és további fájdalmat okoz.

Miért érezte szükségét, hogy szembesítse ezzel a kollégáit a konferencián?

A pszichológusok, pszichiáterek, szexuológusok „régi generációjának”  az 1960-as és 1980-as évek közti időszakból rengeteget köszönhetünk, de abban az időben az emberek önismerete és érzelmeik individualizált tudatos megélése nem tartott ott, mint napjainkban. Az emberek tanácsért jártak a terapeutákhoz, akik pedig tanácsot adtak nekik, mert úgy érezték, segítenek ezzel.

Még mostanság is jönnek tanácsért, szeretnék tudni, mit tegyenek, nem szeretnének fájdalmat átélni, azt szeretnék hallani: „Hagyja őt a fenébe, magával, a saját boldogságával foglalkozzon.” Vagy éppen azt: „Maradjon vele, minden jóra fordul.” Csakhogy manapság pszichoterápiai szempontból ez egyáltalán nem professzionális hozzáállás, mert mindkét csoportot – a hűtleneket és a magcsaltakat is – egyedül hagyja ebben a helyzetben, melyet nem tudnak feldolgozni.

Néhány kolléga számára ezt nem lehet könnyű belátni.

A hűtlenség témáját még a szakemberek is óvatosan közelítik meg, akik számára egyébként szintén tartottam különféle kurzusokat és előadásokat. Az a tapasztalatom, hogy amint a hűtlenség szóba kerül, két dolog szokott történni: vagy megvádolnak, hogy moralisták vagyunk, akik megmondják másoknak, hogyan éljenek, vagy pedig egyfajta védekezésként elkezdenek viccelődni, elbagatellizálják a témát, de olyan reakcióval is találkoztam már, hogy a saját problémámat akarom ezzel megoldani, biztosan hűtlen voltam, esetleg szublimációval (a jelenséget elsőként Sigmund Freud írta le, ennek során egy szexuális impulzus úgy változtatja meg irányát, hogy egy társadalmilag elfogadott, nem szexuális jellegű cselekvéshez vezet. – a ford. megj.), ezzel a tudattalan védekező mechanizmussal próbálom átirányítani a szorongásomat. Egyáltalán nem könnyű komoly vitát folytatni a témáról.

Egy Instagram-bejegyzésében azt írja, hogy sosem volt könnyebb hűtlennek lenni, mint manapság, de érzelmi szempontból most fizetjük a legnagyobb árat érte. Miért van ez így? Jobban fáj a hűtlenség, mint régebben?

Száz évvel ezelőtt az érzelmek megélése és az önismeret közel sem volt ennyire elterjedve, azok a kérdések, hogy hogyan érezzük magunkat, mire van szükségünk, csak az utóbbi kb. 50 évben vagy talán még kevesebb ideje merülnek fel és tűnnek jogosnak. Elég csak megnéznünk a szüleinket vagy a nagyszüleinket, ők nem igazán foglalkoznak azzal, mit élnek át, hogyan érzik magukat közben. Sokkal gyakrabban beszélnek arról, hogyan kell működni a dolgoknak, hogy egyszerűen tűrni kell, ezt a „tűrést” ugyanis magukkal is művelik, és aztán toleranciának vagy tiszteletnek nevezik.

A hűtlenség a múltban sem okozott kevesebb fájdalmat. Éppen ellenkezőleg, az embert ez legbelül összetörte, és még csak be se ismerhette, mennyire, ezenfelül még hatalmas társadalmi nyomás is nehezedett rá, miszerint majd megoldódik a dolog, a válás helytelen, meg kell bocsátani a másiknak, hiszen keresztények vagyunk. És ez még több fájdalmat okozott.

Ezzel magyarázható, hogy a mai napig annyi vicc és olyan „életigazságok” keringenek a társadalomban, mint az „amit a szem nem lát, azt a szív nem érzi” vagy a „tagadni, tagadni, tagadni”?

Úgy gondolom, hogy ez a védekezés egy formája, ami érthető is. A humor ugyanis egyike a természetes védekező mechanizmusainknak. Tudat alatt mindannyian félünk, hogy kapcsolatunkban elveszítjük a kizárólagosságunkat, azok is, akik a poliamóriában (többszerelműség: olyan szerelmi kapcsolat, melyben három vagy több személy is részt vesz egyszerre miközben a szereplők tudnak egymásról. – a ford. megj.) élnek, náluk is előfordul hűtlenség, és ez ugyanúgy fájdalmat okoz nekik, mint a monogám kapcsolatban élőknek.

Ha felmerül a hűtlenség témája, az ember személyiségének különböző részei kerülnek belső konflikusba egymással, ezzel pedig meg kell birkóznia. Az erkölcseink azt súgják: „Ezt nem szabad.” Csakhogy a másik rész már valamivel megengedőbb, mert azt mondja: „Ezt nem kellene megtenned, nincs rá szükséged.” Mire a harmadik: „Bevállalnám a dolgot.” Később már így tekinthetünk a helyzetre, de amikor éppen benne vagyunk, gyakran nem értjük, mi történik velünk.

Valamiféle kísértést, izgalmat érzünk, egyúttal az erkölcsünk is rágja a fülünket, hiszen mégiscsak rendes emberek vagyunk. A kérdés az, mihez kezdünk ezzel a konfliktussal, feszültséggel. Az egyik módja, ahogy ventilálhatunk, feloldhatjuk a feszültséget, az a humor, ha a hűtlenséget bagatellizáljuk, normálisnak állítjuk be. Az az illető, aki megcsalja a másikat, többnyire ezt a konfliktust elfojtja, és személyisége azon részére hallgat, amelyik akar, vágyakozik és megvalósít. A másik két rész „üzenete” csak később jut el a tudatáig.

Olvassa el

Süll Tamás párkapcsolati szakértő: Megdöbbentő, amikor a gyerekek nyilatkoznak arról, hogy bárcsak elváltak volna a szüleik

Lehet, hogy nem létezik rövid válasz, de miért vagyunk hűtlenek? Miben gyökerezik a hűtlenség?

Nem tudom, röviden nem tudnék erre válaszolni, de általában véve egyfajta kapcsolati viselkedésformáról van szó, amely kielégít valamit. A kulcskérdés az: mit? A hűtlen viselkedésforma többnyire csupán olyan tünet, melyet a legtöbb benne részt vevő szereplő valójában egyáltalán nem ért. Gyakran tudatalatti erők, frusztrációk, elhagyás, elégedetlenség, elfojtott fájdalom és düh táplálja, máskor pedig egyfajta tudatalatti védekezés lehet az elnyelő közelség ellen. Természetesen nem szabad megfeledkezni az ösztönökről és a titkos vágyakról sem, de ezzel nemigen takaróznék.

Amióta viszont behatóbban foglalkozom a hűtlenséggel, egyre gyakrabban jutok el az ellentétéhez – a hűséghez. Ahhoz, milyen keveset beszélünk, gondolkozunk róla. Nehéz hűségesnek maradni – készen állunk rá? Tudjuk, hogyan maradjunk hűségesek egy nehéz időszakban, amikor tombolnak az érzelmek? A hűséget gyakran magától értetődőnek tartjuk. Néhány kutatás szerint egy kapcsolatban először csak akkor beszélünk a hűségről, amikor már megcsaltuk a párunkat vagy minket csaltak meg.

Említette, hogy amikor egyéni terápiákat tartott, viszonylag sokan jártak önhöz, akik a hűtlenségükkel szerettek volna foglalkozni. Láthatta a hűtlenséget az ő szemszögükből. Mit tapasztalt?

Időnként a következő történt: eljött hozzám az illető, és azt mondta: „Össze vagyok törve, sose foglalkoztam a hűség gondolatával, nem akarom elveszíteni a gyerekeimet, hiszen én szeretem a feleségemet, de szörnyen dühít, a szeretőm klassz, most mit tegyek, melyiküket válasszam?”

Legelőször többnyire a következő kérdés merült fel: „Miért gondolja úgy, hogy erről a két nőről szól ez az egész? Nem lehet, hogy a saját lelke próbálja kifejezésre juttatni, hogy szüksége van valamire?” Ők pedig gyakran úgy reagáltak, hogy nekik ilyen ostobaságokra nincs idejük, meg kell oldaniuk a problémát, tehát mihez kezdjenek, vessenek-e véget a kapcsolatuknak. Racionális választ szeretnének kapni egy hatalmas érzelmi viharra. És ez természetesen nem ilyen egyszerű.

Mi történik a továbbiakban?

Ahhoz, hogy a hűtlenséget fel lehessen dolgozni, le kell hatolnunk a lelkünk mélyére, a felszín, a tünet, esetünkben a hűtlenség mélyére. Érdekes volt figyelni, amint sokan végül arra a következtetésre jutottak, hogy a hűtlenség nem arról szól, hogy a párjukkal, hanem magukkal szemben voltak hűtlenek.

Számtalanszor hallottam: „Hiszen én teljesen megfeledkeztem magamról, figyelmen kívül hagytam a szükségleteimet, pár évre mintegy kiszálltam a kapcsolatból, másokért éltem, frusztrált voltam. Olyannyira megfeledkeztem magamról, annyit nyeltem, annyit tűrtem. Ezért ragadt annyira magával ez az új helyzet.” Ez az elragadtatás nem a szeretőmnek szól, nem annak, mennyire szép, feszes, puha, illatos. Hanem annak, hogy mellette olyan érzelmeket élhetek meg, amiket eddig elfojtottam, figyelmen kívül hagytam, sőt, fogalmam sem volt róla, hogy a nyugodt élethez szükségem van rájuk.

Szóval nem igaz, hogy a hűtlenséget az alkalom, a véletlen szüli?

Nem, a futó kaland, a jelentéktelennek tűnő hűtlenség is, melyet az emberek hajlamosak elfojtani, elbagatellizálni, rengeteg kérdést rejt magában és ezeket jó, ha feltesszük: Hogyan lehettem erre képes? Miért vágtam egyáltalán bele? Hogy lehet az, hogy azt gondolom, ez egyáltalán nem az érzelmekről szólt? Miért éppen most? Miért éppen vele? Mit vártam valójában ettől a viszonytól?

Néha azt szokták mondani, hogy a hűtlenség csak a szexről szól. Csakhogy ha nem szólna az érzelmekről is, akkor nem lenne érdekes a dolog.

Mi motiválja tehát leginkább a hűtlenséget, mik az előfeltételei, okai? Mit él át az az ember, aki megcsalja a párját?

Először is – minden történet más. A hűtlenségnek különféle tudatos vagy tudattalan motivációi lehetnek – a hosszú távú frusztrációtól kezdve a nem tudatosított bosszún át egészen addig az elképzelésig, hogy a párkapcsolatban nem kell mindenről tudni, és mindenkinek joga van a saját boldogságához.

Belül ez jóval bonyolultabb. Mondanék két példát. Vegyünk egy borderline személyiségzavarban szenvedő embert, aki gyerekkorában kevés szeretetet és biztonságot kapott, vágyik a közelségre, egyúttal tart is tőle, mert a lelke emlékszik arra, hogy a közelség veszélyforrás. Ha kimutatja az érzéseit, ki lesz téve az elutasításnak, hogy nem fogják akarni, visszautasítják.

Ennek ellenére tudat alatt vágyik a közelségre, vágyik a szexuális és érzelmi izgalom által kiváltott dopaminélményre. Arra vágyik, hogy valaki más vágyjon rá, mert csak akkor fogja magát végre értékesnek érezni. És egyszer csak jön egy kolléga, aki őt akarja. Szép felesége van, de őt akarja. Ez az ember nem akar hűtlen lenni, csak szeretné megélni, hogy értékes, legalább egy pillanatra, mert az élete semmit se ér, és szinte minden nap elveszik az önértékelése. A teste eszközzé válik, hogy általa megélhesse a közelséget, az érdeklődést, az értékességet – hogy legalább egy pillanatra megélje önmagát.

És a másik példa?

Megbízható házaspár három gyerekkel. Mindketten nagyszerűek, felelősségteljesek, magas érzelmi intelligenciával, nyakukon egy jelzáloghitellel. De a nő már nyolcadik éve van anyasági szabadságon, a férjet pedig a nagyvállalatnál túlórákkal sanyargatják. Felelősségtudatos, jól teljesít, ez az életprogramja. De amint hazaér, pofára esik. És mindketten pofára esnek, mert minél jobban pofára esik az egyik, annál inkább fog a másik is. Mindketten hosszú ideje a családnak élnek, úgy érzik, ez ad értelmet az életüknek.

Aztán a férfi egy teambuilding során egy adrenalinjátékon vesz részt, a kolléganőjével egy kötélen függnek, ez a helyzet feldúlja az önkontrollját, az estét egy borpincében töltik, majd ez az ember eljön hozzám, és azt kérdezi: „Mi történt velem? Hiszen én annyira igyekszem, annyit dolgozom azon, hogy működjön a házasságunk, nem értem, mi történt, de ez olyan rettentően erős, nem tudok mit tenni, kedvem lenne eljönni hazulról.”

Mi következik mindebből?

Minél felelősségteljesebbek vagyunk, annál inkább el kell fojtanunk a spontaneitásunkat. Minél lelkiismeretesebbek vagyunk, minél nagyobb teljesítményt nyújtunk, annál inkább el kell fojtanunk a vágyainkat, szenvedélyeinket, elképzeléseinket – annál inkább vágyunk egy felelőtlen pillantra. Minél fáradtabbak vagyunk, annál jobban vágyunk arra, hogy kényeztessenek, hogy vágyjanak ránk. Ez a két polaritás, amit nem csaphatunk be, teljesen mindegy, melyik oldalon áll a férfi és a nő, a helyzet ugyanaz. Ha ezután átélnek valamit, amit gyakran a szeretet és a jó érdekében hosszú ideje elfojtottak magukban, ha megélik önmagukat, az hatalmas erővel hat rájuk.

A statisztika könyörtelen: a férfiak 60%-a, a nők 40%-a legalább egyszer már megcsalta a párját. Ön azonban azt mondja, hiba lenne normálisnak nevezni a hűtlenséget. Miért?

Abban a pillanatban, amint normálisnak könyvelnénk el, nem lenne esélyünk megérteni, hogy mit jelent valójában. A hűtlenségnek nagyon sokféle oka lehet, de úgy foglalhatnánk össze, hogy olyan tünetről van szó, ami megtörténhet, ha nem fogjuk magunkat fejleszteni.

A statisztika adatok alapján képes megállapítani, mi az, ami a társadalomban szokványos, normális, de ebben az esetben ez a leegyszerűsítés sem a hűtleneknek, sem a megcsalt félnek nem segítene. A hűtlenek esetében ugyan segítene tompítani a bűntudatot, de nem fogja őket rávenni arra, hogy mélyebbre ássanak és megvizsgálják, mi is történt valójában, és ezáltal esetleg megleljék magukban a vágyott belső szabadságot és közelséget.

Nem arról árulkodnak tehát ezek a statisztikák leginkább, hogy mennyire nem igazodunk ki a saját érzéseinkben, szükségleteinkben?

Igen is, meg nem is. Egy jó kapcsolathoz nem elég, ha ismerjük a szükségleteinket és az érzéseinket. Talán ismeri azt a helyzetet, amikor a pár egyik tagja elkezdi magát fejleszteni, úgy tűnik számára, tökéletesen érzi, mi zajlik benne, de amikor a szükségleteit felvázolja a párjának, azt a választ kapja, hogy neki ilyen lelkizős dumákhoz nincs kedve. A másik sokszor akár veszélyeztetve is érezheti magát a fejlődés által, idegenkedik tőle, ezáltal előre blokkol bárminemű beszélgetést a szükségletekről vagy az érzelmekről.

A kulcskérdés ez esetben: ismerjük személyes és párkapcsolati szükségleteinket? Az önmegvalósításunkat egyedül is véghez tudjuk vinni, de a közelség szükségletéhez egyedül kevesek vagyunk. Bizonyos mértékben a barátok képesek ezt kompenzálni, de az elsődleges forrás a párunk. Ha a romantikus elképzelés mellé pszichológiai magyarázatot szeretnénk adni, a párunk nemcsak olyan személy, akit meghívunk az életünkbe és kizárólagosságot biztosítunk neki, hanem olyasvalaki, akitől igényeljük majd a közelség szükségletének kielégítését. Csakhogy erről a pár gyakran már csak akkor beszél először, amikor eljön a válság, terápiára kezdenek járni, addig viszont sosem beszélték meg, mire van szükségük a másiktól.

Nem kerülhet sor hűtlenségre akkor is, ha az évek alatt a pár tagjai annyira megváltoznak, hogy már képtelenek kielégíteni a párkapcsolati szükségleteiket?

Ez természetesen előfordulhat. De én párterapeutaként történetekkel dolgozom. A pároktól, akik hozzám járnak, gyakran sok hasonló mondat hangzik el, de ezek mögött sokszor rengeteg fájdalom, elutasítás, frusztráció, félelem, harag, magány, meg nem értés, ridegség, a különbségek kezelésének képtelensége rejlik… Így hát érthető, hogy érzelmileg eltávolodnak, elidegenednek egymástól, kiszeretnek egymásból, és ebben a távolságban a különbségek még inkább elmélyülnek, és a pár tagjai még idegenebbnek érzik egymást, és az elidegenedés állapotában még kevésbé igyekeznek egymás párkapcsolati igényeit kielégíteni. Az a szomorú, hogy a párok ezt gyakran évek óta tudják, valamilyen oknál fogva mégsem képesek érdemben beszélgetni róla. És sok esetben nem marad más hátra, csak a hűtlenség, a szakítás vagy a párterápia.

Olvassa el

Elenyésző azoknak a pároknak a száma, akik egész életük során szívből szeretik egymást. A jó kapcsolaton dolgozni kell

Említette, hogy a hűtlenség során az erkölcs is szerepet játszik. A kutatások szerint a hűtlenségre a társadalom erkölcsi kudarcként tekint, annak ellenére, hogy nagyon gyakori. Mivel magyarázható, hogy a társadalomban a morális példaképek, esetleg társadalmi elismerést élvező demokratikus vezetők is félrelépnek?

Emögött szintén egyedi okok állnak. A szociopátiát elemző pszichológusok azt mondják, hogy a politikai vezetők túlnyomó többségét erős hatalomvágy jellemzi, és nem véletlen, hogy csak azok maradnak fenn, akik képesek mindenkin átgázolni. Ez túlzás ugyan, de bizonyos részein érdemes elgondolkodni.

Ezek az emberek gyakorta teljesítményorientáltak, képesek teljesen kikapcsolni az érzelmeiket. Kérdéses viszont, hogy ezt a túlélés érdekében az üzleti életben, a politikában vagy a hivatásuk gyakorlása során tanulták-e meg vagy egyébként is jellemző rájuk – nem feltétlenül azért, mert taplók lennének, hanem azért, mert ez az életprogramuk. Sokan éppen így tanulják meg kikapcsolni az érzelmeiket, vagy közvetett módon, mások háta mögött intézni dolgokat.

Az is tény, hogy a magas pozícióban lévő emberek nagy része hatalmas nyomás alatt dolgozik. Nyomás nehezedik az egójukra, a felelősség és az általuk birtokolt hatalom is terheli őket, az állandó stressz következtében pedig rettentően fáradtak. Ezek a tényezők nemtől függetlenül óriási nyomást gyakorolnak a pszichére, ezért megkönnyebbülést keresnek: az alkoholban, a golfmeccsekben, a szeretőiknél. Minél nagyobb a nyomás, annál inkább érzik szükségét annak, hogy kiegyenlítsék ezt, illetve hogy elmeneküljenek. Ebben a tekintetben valószínűleg érvényes az, amit a házassági tanácsadók és szexuológusok már régen is mondogattak: a nők egy részének a hatalom afrodiziákum, amely saját önbecsülésüket növeli. Ha két ilyen ember találkozik, szükségleteik magas hőfokon elégítődnek ki.

Vajon a különböző sztereotípiák miatt hajlamosak vagyunk a hűtlenséget könnyebben megbocsátani a férfiaknak, mint a nőknek?

A megbocsátás és az ítélkezés is sokkal, de sokkal könnyebb, ha közvetlenül nem minket érint.

A hűtlenséget a barátainknak is könnyen megbocsátjuk, nemtől függetlenül. A barátnőnknek is azt mondjuk: „Hagyd a fenébe, ez egy idióta, szakíts vele.” Amíg nem rólunk van szó, szinte bárkinek képesek vagyunk megbocsátani. Az ismert emberek és politikusok esetében ez nagyrészt attól függ, hogy az illető korábban szimpatikus volt-e számunkra. Ha igen, a hűtlenséget ezzel a pozitív projekcióval fedjük el. Sok mindent képesek vagyunk elfedni, azt is, ha valakiről közismert, hogy az egyik házban az egyik párjával él, egy másik házban pedig a másikkal. Fura ugyan a helyzet, de azt gondoljuk, hiszen sok jó dolgot is tett, nem igaz?

Másokkal általában úgy viselkedünk, ahogy gyakran önmagunkkal szemben tennénk: bagatellizálunk, elfojtunk, okoskodunk és általánosítunk.

Mi a helyzet akkor, ha a hűtlenség sosem derül ki, esetleg egy egyszeri botlásról van szó vagy egy olyan időszakról, amely már lezárult. Hatással lesz ez idővel a kapcsolatra?

Járt hozzám terápiára egy férfi, aki elkezdett rettenetesen szorongani, és nem értette az okát. Mindez akkor történt, amikor a felesége kezdett nagyon jól kijönni az egyik kollégájával. Amikor keresni kezdtük a szorongás kiváltó okát, kiderült, hogy bűntudata van amiatt, hogy 19 éve megcsalta a feleségét.