Napunk

Tamás Ágnes történész: Egyetlen szalonképes lap sem közölné ma azokat a karikatúrákat, amelyeken a szépapáink még jókat röhögtek

Tamás Ágnes
Tamás Ágnes

1919-ben jelent meg az a karikatúra egy prágai élclapban, amelyen Beneš hentesként tűnik fel, éppen a kését élezi egy „Ausztria” névre hallgató sertés mellett. A húsért délszlávok, románok, csehek és szlovákok állnak sorban. Akkor még senki sem sejthette, hogy alig húsz éven belül Csehszlovákia, majd kisvártatva ismét Magyarország kerül a böllérkés alá. Egy biztos: a karikaturisták mindig mindent dokumentáltak és kommentáltak. Egy magyarországi történész évek óta szenvedélyesen gyűjti e mozaikdarabkákat, melyekből összerakható egy alternatív történelmi tabló, amely nagyon-nagyon messze van a hőskrónikák pátoszától.

Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.

A Napunk tavaly szeptemberben készített egy „szlovák–magyar” ankétot. Arra voltunk kíváncsiak, érvényesek-e még a régi sztereotípiák a nemzetekről, amelyek ezer évig éltek együtt a történelmi Magyarországon és száz évig Szlovákiában.

A magyar és szlovák közegben is otthonosan mozgó megszólalók jól ismert előítéleteket soroltak: a szlovák egy primitív pásztornép, mindig is alacsonyabb rendűek voltak, történelmük sincsen, mindent a magyaroktól loptak, emellett még hálátlanok is; a magyarok meg beképzeltek, soviniszták, egy keletről jött, barbár vándornép, olyanok, mint a cigányok. Kiderült, sok nemzetiségi sztereotípia makacsul tartják magát a 21. században is, gyakorlatilag kiirthatatlan, talán éppen azért, mert nagyon mélyre nyúlnak a gyökerei.

Tamás Ágnes egyetemi docens, a Szegedi Tudományegyetem Jelenkortörténeti Tanszék oktatója két könyvet is szentelt a témának. 2014-ben jelent meg a Nemzetiségek görbe tükörben: 19. századi nemzetiségi sztereotípiák Magyarországon, három évvel később pedig a folytatás, a két világháború közötti időszakra és a második világháború éveire fókuszáló, Propagandakarikatúrák ellenségképei Szarajevótól Párizsig című monográfia.

Mindkét munka a magyar, osztrák, német, cseh, szlovák, szerb, horvát és román élclapokban, később a napi sajtóban is megjelenő karikatúrákat vizsgálja mint elsődleges forrásokat. A szerző szerint ez a műfaj a társadalom olyan mélyen nyugvó mentális rétegeibe nyújt betekintést, amelyekbe másfajta kútfők sajátosságaiknál fogva nem engednek bepillantani. Emellett a karikatúrákból olyan információk is kiolvashatók, amelyeket az írott dokumentumok elhallgatnak. A háborús és egyéb propagandakarikatúrák elemzése pedig azért fontos, mert általuk jobban megérthetők a jelen kori történéseket is meghatározó ellenségképzési mechanizmusok.

Legújabb kötete, A magyar parlament karikatúrákon (1867–1989) azokra a politikai karikatúrákra koncentrál, amelyek szórakoztató, gyakran erősen túlzó lenyomatát adják a különböző korok politikai rendszereiről, szereplőiről, parlamenti munkájáról és vitakultúrájáról alkotott véleményeknek. Ugyanakkor, főleg a dualizmus korában, a parlamenttel foglalkozó politikai karikatúrákon is fel-felbukkannak a nemzetiségi sztereotípiák, a háttérben pedig felsejlik a magyar politikai vezetés és a nemzetiségi mozgalmak képviselői között feszülő, egyre inkább elmélyülő ellentét, amely a 19. század végére áthidalhatatlanná vált. Ez pedig előrevetítette a 20. századi nemzeti tragédiákat, elsősorban az ország széthullását – amit egyébként nem egy karikatúraszerző is megjósolt, jobban mondva felvázolt, mint lehetséges, baljós jövőképet.

A karikatúrákon ábrázolt nemzetiségi sztereotípiák és ellenségképek elemzésére szakosodott kutatóval készített interjúnkból kiderül, hogy

  • miért tekinthető a politikai karikatúra a demokrácia egyik fokmérőjének,
  • a 19. századi soviniszta élclapok karikatúrái akár egy náci propagandalapban is megállták volna a helyüket,
  • a vizsgált szlovák élclap miért mosta össze a hungarofóbiát az antiszemitizmussal,
  • Beneš már az 1920-as években is ördögi figuraként tűnik fel,
  • és hogy bőven vannak olyan 19. századi karikatúrák, amelyek ma már nem tűrnek nyomdafestéket.

Amellett, hogy igen szórakoztató a téma, mi a tudományos hozadéka a karikatúrák és szatirikus élclapok vizsgálatának?

Részben művészettörténeti szempontból fontosak ezek a vizsgálatok, hiszen a modern művészettörténeti irányzatok érdeklődésének fókuszpontjában már nem csak a legmagasabb esztétikai értéket képviselő alkotások állnak. Ráadásul a karikaturisták közül néhányan – például Jankó János, Faragó József – festőként is működtek. A történetírás szempontjából pedig azért érdekesek, mert felfedik, mely társadalmi-politikai események izgatták leginkább a kortárs közvéleményt. Ezt nagyon nehéz kimazsolázni egyéb forrásokból, például naplókból, levelekből, hiszen ezek csak egy-egy személy politikai érdeklődésére derítenek fényt. Persze egyáltalán nem biztos, hogy minden karikatúra a legnagyobb érdeklődéssel övezett ügyekre, témákra reflektált, de kiindulhatunk abból, hogy a szerzőik alapvetően erre törekedtek.

Kijelenthető, hogy az élclapok, karikatúrák jobban tükrözik az adott kor közvéleményét és a közhangulatot, mint az egyéb források, akár a napi sajtó?

A dualizmus korában talán igen, később viszont egyre inkább irányítottá válik a sajtó, és ez a karikatúrákra is hatással van. Amit Szegi Pál írt egy 1948-as tanulmányban – „a karikatúra a maga korának megvesztegethetetlen történetírója“ –, az részben még a Horthy-korszakra is igaz, hiszen a legfontosabb aktuálpolitikai témák akkor is rendszeresen teret kaptak az élclapok hasábjain.

Miközben a megvesztegethetetlen talán túlzásnak tűnik, hiszen minden élclap szorosan kötődött valamelyik párthoz.

Egy-egy élclap bizonyos kérdésekben valóban pártpolitikai nézőpontot képviselt. Belpolitikai történésekre vonatkoztatva tehát nem beszélhetünk pártatlan vagy független karikatúrákról. Viszont a dualizmus korában a nemzetiségi kérdésben az élclapok üzenetei nem különültek el látványosan, hiszen mind a kormánypárt, mind az ellenzék álláspontja nagyon hasonló volt ebben a témában.

A magyar parlament karikatúrákon (1867–1989) című legújabb könyvében azt írja, hogy míg a dualizmus korának liberális rendszerében szabadabban került ábrázolásra a parlamentarizmus és az ahhoz kapcsolódó kérdések mindegyike, a két világháború közti autoriter rezsim, illetve aztán az egypártrendszer idején fokozatosan ellehetetlenült a parlamenti munka szabad ábrázolása, csökkent a politikai botrányokat, korrupciós ügyeket kifigurázó gúnyrajzok száma is. Megállapíthatjuk, hogy a politikai karikatúrák mennyisége, „tabumentessége” a demokrácia egyik fokmérője egy társadalomban?

Összességében igen. Bár a két világháború között még nem volt jellemző a karikatúrák cenzúrázása, az egyes művészek alkalmazhattak öncenzúrát. Egy 1920-as rendelet értelmében ugyanis a belügyminiszter betilthatta azt a lapot, amelyre rásütötték, hogy veszélyezteti az ország rendjét és közbiztonságát, vagy az államérdeket. A kommunista hatalomátvétel után kiüresedett a parlament funkciója, ezért valószínűleg a karikaturisták sem érezték szükségét foglalkozni vele. Az embereket nem érdekelte, mi zajlik a kirakatparlamentben. Természetesen egy csomó irányelv is megkötötte a karikaturisták kezét, bár maga a karikatúra megtűrt műfajnak számított a korszakban.

A karikatúra a közvéleményt negatív módon is befolyásolhatja, és akár gyűlöletet is kelthet más népcsoportok, etnikumok iránt az ellenségképek generálása által. A nemzetiségi sztereotípiákat a karikatúraszerzők teremtik meg, vagy ők csak felerősítik, széles körben terjesztik, sulykolják a kollektív tudatba a már létezőket?

Inkább az utóbbi. A karikaturisták általában a közszájon forgó sztereotípiákkal dolgoztak, ezeket vizualizálták.

Szatirikus élclapok ma is jelennek meg, a francia Charlie Hebdo világhírű. Magyarországon létezik ilyen?

Nem tudok ilyen jellegű magyar lapról, de online felületeken azért jelennek meg ma is politikai karikatúrák. A nemzetiségekhez, etnikumokhoz köthető sztereotípiák ma már jobbára csak a szélsőjobbhoz közeli blogokon, portálokon kapnak teret.

Ha már szóba került a Charlie Hebdo, ön szerint a provokatív, obszcén, sértő karikatúrák publikálása még belefér a sajtószabadságba?

Ez nehéz kérdés, attól függ, hogyan definiáljuk a sajtószabadságot. Történészként annyit mondhatok, hogy a 19. században simán belefért, mint ahogy a zsidók karikírozása is, amely ma már elképzelhetetlen egy szalonképesebb sajtóorgánum esetében. Azt elárulhatom, hogy a Nemzetiségek görbe tükörben című könyvbe nem is kerültek bele a legsértőbb antiszemita torzképek, hiszen a mai olvasó, aki ismeri a holokauszt eseményeit, sokkal érzékenyebben viszonyul ehhez a témához, mint a 19. századi elődje.

Érdekes, hogy ezt mondja, mert szerintem a könyvben tárgyalt 19. századi karikatúrák némelyike olyan, mintha egy náci propagandalapból vették volna. Például a Borsszem Jankó vagy a Bolond Istók torzképei, amelyen a szlovák alakok majomarccal láthatók, ami arra utalhat, hogy megrekedtek egy alacsonyabb fejlődési szinten, nem egyenrangúak a magyarokkal, hanem egy alsóbbrendű faj képviselői, „nem-emberek”. Hasonlókat olvashatunk a zsidókról az antiszemita Herkó Páter lapjain, amely a zsidók vélt világuralmi törekvéseiről is közölt karikatúrát. És most azt mondja, ezek még csak nem is a legdurvábbak, pedig ugyanúgy dehumanizálják az ellenséget, mint később a totalitárius ideológiák.

A náci propagandalapokat nem tanulmányoztam behatóbban, de az biztos, hogy az 1920-as, 30-as években a magyarországi, ausztriai és németországi élc- és propagandalapok nagyon erősen támaszkodtak a 19. századi hagyományokra. Ausztriában és Németországban pedig a karikatúrák rajzolói stílusa is sokkal kevésbé változott meg, mint Magyarországon, ahol markáns stílusváltásnak lehetünk tanúi a két világháború között. Ez összefüggésben van azzal is, hogy csökkent a magyarországi élclapok száma, és a karikatúrák átkerültek a napilapok hasábjaira. Németországban még a második világháború alatt közölt karikatúrák is nagyon közel állnak stilisztikailag a 19. századi német élclapokban megjelentekhez.

Az utolsó mondat a korban igen közkedvelt mondásra utal: „A kása nem étel, a tót nem ember”. Forrás – Bolond Istók, 1902. aug. 17.

Kijelenthető általánosságban, hogy a 19. századi magyar élclapok sovinisztábbak voltak, durvábban támadták a nemzetiségi törekvéseket, mint az osztrákok?

A lengyelekkel és főleg a csehekkel az osztrák élclapok sem bántak kesztyűs kézzel, főleg konfliktushelyzetben, és persze a magyarokról sem nyilatkoztak elegánsan. A magyar élclapokra leginkább az a 19. század végi közvélekedés nyomta rá a bélyegét, hogy Magyarország minden irányból ostromnak van kitéve: egyfelől a nemzetiségi mozgalmak, másfelől a nemzetiségek anyaországai – Szerbia, Románia – is fenyegetik. Emiatt aztán előfordulhatott, hogy a konfliktusokra vagy a nemzetiségi követelésekre a magyar hírlapírók, karikaturisták hevesebben, ellenségesebben reagáltak. Ha pedig azt érzékelték, hogy a nemzetiségi mozgalmak valamilyen módon össze akarnak fogni, még nagyobb össztüzet zúdítottak rájuk.

„A drótos tót Prágában – Sag eszedrotoznyik én ezt a fazekat, ha nem hiányozná cserepíbul olam sog darabka!” Forrás – Borsszem Jankó, 1898. júl. 3.

A legújabb könyvében szerepel egy karikatúra, melyből kiderül: a politikai vezetés a dualizmus korában azért is ellenezte az általános választójog bevezetését, mivel az előnyösebb helyzetbe juttatta volna a nem magyar nemzetiségeket is. Vagyis eszerint a nacionalizmus a demokrácia, a parlamentarizmus fejlődésének egyik kerékkötője volt a 19. század végén, 20. század elején?

Igen. A Szabadelvű Párt, illetve az utódpártja a nemzetiségek tagjait ugyanúgy nem tekintették politikailag érettnek, ahogy a nőket sem, ezért elzárkóztak a választójog kiszélesítése elől. Persze attól is tartottak, hogy ha a nemzetiségi mozgalmak nagyobb számban kerülnének be a parlamentbe, akkor megerősödnének például az autonómiatörekvések, amelyek a magyar közvélemény szerint

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Karikatúrák

Szlovák–magyar kapcsolatok

Történelem

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre

Több ezren vettek részt a Tanárok a Tanárokért, a Pedagógus Egység és a Tanítanék Mozgalom által szervezett tüntetésen Budapesten a Klebelsberg Központ előtt.

Messi góljával Argentína 1-0-ra vezet Ausztrália ellen az első félidő végén a katari vb-n.

Elkezdődött az Argentína – Ausztrália nyolcaddöntő a katari vb-n. A dél-amerikaiak megnyerték a C csoportot, az ausztrálok másodszor jutottak tovább a kieséses szakaszba. A nyolcaddöntőnél még nem jutottak tovább.

Meghalt Hegedűs Zsuzsa volt miniszterelnöki főtanácsadó. A korábban a társadalmi felzárkóztatást, a társadalmi konfliktusok kezelését és megoldását szolgáló jelen- és jövőbeli stratégiák kidolgozásával kapcsolatos kérdéskörökben tanácsadóként dolgozó szakember 77 éves korában, közel egy éve tartó betegség következtében családja körében hunyt el.