Napunk

Depressziós volt, most a mentális betegségekkel kapcsolatos mítoszok ellen küzd. Egy mosolygós ember is szenvedhet

Fotó - D. Bleščáková archívuma
Fotó – D. Bleščáková archívuma

Köszönjük, hogy olvasod a cikkeinket. A Napunk csak úgy tud fennmaradni, ha az olvasói előfizetik. Kérjük, támogasd a szerkesztőség munkáját. További cikkeinkért, illetve rövidhírekért látogass el a főoldalunkra is.

Dominika Bleščáková Instagram-oldalán a mentális egészség és a testpozitivitás (body positivity) témájával foglalkozik. Azt követően kezdett ebbe a munkába, hogy ő maga két évvel ezelőtt leküzdötte a depressziót és az anorexiát. Ma már azon dolgozik, hogy lerombolja a mentális betegségeket övező mítoszokat, amelyekkel saját maga is rendszeresen találkozott.

„Képzeld el, hogy mindenki azt gondolja rólad, milyen jól megy a sorod, készülsz az államvizsgára, aztán egyszer csak kiderül, hogy pszichiátriára kerültél. Természetesen előkerültek az afféle megjegyzések, hogy »Milyen depresszió? Hiszen neked semmi bajod nem volt!« vagy »Anorexia? Nem is vagy olyan sovány«”, magyarázza Dominika.

Interjúnkban arról beszél, hogyan buktak ki a lelki problémái, hogyan vonult be önként a pszichiátriára, mi az, ami leginkább segített neki, és arról is, hogyan jutott el az anorexiától a testpozitivitás témájáig.

Az Instagram-oldalán nemrég közzétett néhány régebbi fényképet, amelyeken mosolyog, és felteszi a kérdést: „Hogyan néz ki szerinted egy depressziós ember?” A fényképek abban az időszakban készültek, amikor önt a bazini pszichiátrián kezelték. A kórházba kerülése előtt ezért nem hitték el önnek sokan, hogy valamilyen problémával küzd? Hiszen mosolygott.

Nem csak arról van szó, hogy mások nem hiszik el, hogy valami baj van veled. Ilyenkor az ember maga is minden erejét arra fordítja, hogy a környezete számára úgy tűnjön, minden rendben van. Az én esetemben az orvosok megállapították, hogy már fél évvel azelőtt, hogy diagnosztizáltak volna, depresszióban szenvedtem. Fél évig tudtam vele együttélni úgy, hogy senki nem vette észre.

Abban az időben az Erasmus program keretében Brünnben tanultam. Nagyon szenvedtem. Mindig, amikor egyedül voltam, csak sírtam és sírtam. Már akkor is gondot okozott emberek közé menni, szociális szorongásom volt, de egyébként senki sem tudta volna megmondani, hogy valami bajom van. Abban az időszakban még saját műsort is indítottam az iskolai televízióban.

Lehet, hogy jobb lenne, ha jobban látszana az emberen, hogy lelki problémával küzd – talán akkor hamarabb kapna segítséget. Amíg nem éltem át, én is úgy képzeltem el egy depressziós embert, mint aki egy betegség utolsó stádiumában van, mint aki már csak fekszik, sír, és semmi mást nem képes csinálni.

Most, hogy erről írok és beszélek, egyre több és több ember keres fel, aki már átélt, vagy most él át hasonlót, mint amit én akkor. Például nők, akik még találnak magukban erőt arra, hogy megbirkózzanak egy munkanappal, képesek dolgozni és gondoskodni a gyermekeikről, de amikor egyedül vannak, teljesen előtérbe kerülnek náluk a depresszív gondolatok és érzések.

Ezek szerint ez valamilyen álarc, amelyet magára ölt a depressziós ember, hogy mások ne vegyenek észre semmit?

Tapasztalatom szerint valóban álarc volt. Nem akarunk gyengének tűnni – senki sem akar sírva járkálni az utcán. Természetes, hogy aggódunk amiatt, mások mit gondolnak majd rólunk és így tovább. Emellett pedig folyton csak azt halljuk, hogy „csak az erősek maradnak életben”, és a mentális problémákkal küzdő embert általában a környezete is arról győzködi, hogy csupán gyenge, és nem képes továbblépni. Ezért logikus, hogy próbáljuk meggyőzni magunkat és a környezetünket is, hogy minden rendben van.

Az én esetemben a depresszív tünetek fokozatosak voltak. Az elején azt gondoltam, talán csak a változás miatt van – az iskola okozta stressz, az új környezet. A környezetem is azt mondta, hogy talán csak túlérzékeny vagyok. Viszont amikor már hetek, sőt, hónapok óta tartott a letörtség, tudtam, hogy ez már nem normális. A végére pedig már színlelni is nehezemre esett.

Azért is igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hogy ne szenvedjen a környezetem, főként édesanyám. Éppen ezért el tudom képzelni, hogy ezt valaki a partnere, a gyereke miatt csinálja. Amikor láttam, mennyire aggasztja édesanyámat, azt akartam, hogy úgy érezze, rendben vagyok. Látta, hogy történik valami, és nagyon igyekezett segíteni nekem – elvitt kirándulni, kitalálta, mivel tudna segíteni, hogy kikapcsoljak. De nem működött. Rettenetesen sajnáltam tudatni vele, hogy nem működik – nem akartam csalódást okozni neki. Ezért úgy tettem, mintha rendben lennék. A végén azonban már nem működött ez sem.

Dominika Bleščáková. Fotó – D. Bleščáková archívuma

Hogyan fogadta ezt a környezete? Sejtették egyáltalán, hogy valami történik? Az Instagramon azt írja: „Amikor azt hajtogattam, mennyire nem akarok élni, senki sem ragadta meg a kezem, és vonszolt el egy pszichiáterhez, hiszen az mégiscsak szégyen. Amikor sírni láttak családi eseményeken, arról sutyorogtak, hogy mennyire labilis és túlérzékeny vagyok.”

Megértem, hogy ez ilyen hatással lehetett rájuk, mert érzelmes típus vagyok. Sokáig dühös voltam emiatt, de aztán a terapeutám elmagyarázta, hogy egyszerűen temperamentumos ember vagyok – amennyire örülni tudok valami miatt, annyira tudok bánkódni is. Ráadásul maximalista vagyok, az iskolában is mindig egyeseket kellett szereznem. Ezért ha valami miatt szomorú voltam, a többiek úgy gondolták, hogy talán csak jobban megélem az érzelmeimet.

Kezdetben én is így éreztem. Csak később kezdtem el gyanakodni, amikor negatív gondolataim támadtak. Furcsa volt, mert soha nem ártanék magamnak. Egyszer csak az utcán sétáltam, és a gondolataim elkezdtek szabadon áradni: „Miért vagyok itt? Nem lenne jobb, ha nem lennék?” Ha valamit sikerült elérnem, akkor is úgy éreztem, hogy az egész felesleges.

Teljesen máshogy kezdtem el öltözködni – ekkor már a környezetem is észrevette, hogy valami megváltozott. Más voltam. Jobban magamba fordultam. Pedig előtte kifejezetten extrovertált ember voltam, aki szeretett a figyelem középpontjában lenni. Az egész Erasmus diákrendezvényekről szólt, én pedig kerültem ezeket, és szívesebben töltöttem egyedül az időt.

Aztán amikor sötét gondolataim támadtak, már világos volt, hogy ennek nem ahhoz van köze, hogy érzelmesebb és túlérzékeny vagyok. Akkor már megértettem, hogy szakmai segítség nélkül nem bírok vele.

Végül saját maga keresett segítséget?

Igen. Márciusban, két évvel ezelőtt, elmentem egy pszichiáterhez. Valószínűleg túl későn. Ezért is hangoztatom ma már azt, hogy minél hamarabb kell segítséget kérni, mert időbe telik, amíg a gyógyszerek hatni kezdenek.

Az ön esetében nem hatottak?

Nem. Akkoriban már nem voltak óráim, és amikor hirtelen otthon maradtam, minden rámszakadt. A fejemben arról kavarogtak a gondolatok, hogy már semmi sem lesz többé rendben. Aztán amikor elkezdtem másként szedni a gyógyszereket, jöttek az öngyilkos gondolatok. De még mindig volt annyi lélekjelenlétem, hogy tudatosítsam, hogy ez nem jó.

Ez nagyjából egy hónappal azután történt, hogy elmentem a pszichiáterhez. Felhívtam, és elmondtam, mi történt, de mivel jöttek a húsvéti ünnepek, azt mondta, jobb lenne, ha bemennék a kórházba.

Így került a bazini pszichiátriára. Milyen volt ott?

A lehető legnehezebb időszakban kerültem be. Éppen elkezdődött a világjárvány, ezért teljesen el voltunk szigetelve. Míg máskor legalább rövid sétákra lehetett volna menni, vagy látogatókat fogadni, akkor ez lehetetlen volt. Akkoriban még bántam is, hogy odamentem, de már nem volt más választásom.

Ha ma, két évvel később tekintek vissza, örülök, hogy megbirkóztam vele. Nagyon jó volt az orvosom és a pszichológusom is, a mai napig hozzá járok.

Ha akkor meggondolta volna magát, lett volna lehetősége elmenni?

Az elején talán nem. Mivel öngyilkos gondolataim voltak, az első napokat az A-osztályon töltöttem, ahol a legnehezebb esetek vannak – azok az emberek, akik ön- vagy közveszélyesek. Mivel világjárvány volt, az elején még el is különítettek. Teljesen egyedül voltam. Amint az ember kicsit stabilizálódik és már nincsenek önkárosító gondolatai, rögtön a B-osztályra kerül, ahol már mérsékeltebb a rendszer, végül pedig a C-osztályra, amely normális körülmények között „nyitott”. Ez azt jelenti, hogy már van lehetőség kimenni a városba, látogatókat fogadni, de ezt akkor éppen megnehezítette a pandémia.

Heti kétszer volt csoportterápiánk, kétszer egyéni, és minden nap volt lehetőségem beszélni az orvossal. Ráadásul jó volt a kollektíva. Társasjátékoztunk, színeztem, elkezdtem jógázni, végül pedig az egész osztályt sikerült erre motiválnom. Foglalkozásterápiát is tartottunk – takarítottunk, tárgyakat készítettünk a műhelyben, a kert rózsáit gondoztuk.

Nagyjából ez idő tájt alakult ki önnél az anorexia. Mi váltotta ki?

A kórházban az elején elvették a holmimat – a saját biztonságom érdekében –, aztán amikor ehhez hozzáadódott még a pandémia is, egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy elvesztettem a kontrollt minden felett. Azt mondtam magamnak, hogy az egyetlen dolog, amit kontrollálni tudok, az étkezés. Ez volt az egyetlen dolog, amit irányíthattam. Mivel antidepresszánsokat kellett szednem, ahogy sok más nő, én is attól féltem, hogy hízni fogok tőlük –  ez is egy nagyon elterjedt mítosz. Azt mondtam magamnak: „Nem elég, hogy mentálisan beteg vagyok, és nem fejezem be az iskolát, még kövér is leszek!”

Teljesen abbahagytam az evést. Az első napokban szinte semmit sem ettem. Visszatekintve azonban rájöttem, hogy szinte az egész életem során anorexiás gondolkodásmódot követtem.

Dominika Bleščáková. Fotó – D. Bleščáková archívuma

Ez miben nyilvánult meg?

Mindig „kövérke” gyerek voltam, kilencéves koromban pedig pajzsmirigybetegséget állapítottak meg nálam. Azt mondták, valószínüleg egész életemben egy kicsit „teltebb” leszek. Azóta folyamatosan figyeltem az étkezésemre. Csak most, hogy kapcsolatba kerültem egy étkezési zavarokkal foglalkozó közösséggel, jöttem rá, hogy soha nem volt egészséges kapcsolatom az étellel. Folyamatosan számoltam a kalóriákat, azt mondtam, ha valamit megeszek, utána muszáj tornáznom és így tovább. Volt egy ortorexiás időszakom is, ami azt jelenti, hogy megszállottja voltam az egészséges táplálkozásnak.

A pszichiátrián ez azonban átcsapott extrémbe. Tíz napon keresztül

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Életmód

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak

Percről percre

December 8-án, azaz csütörtökön 14 órától tárgyal a parlament az Eduard Heger kormánya elleni bizalmatlansági indítványról, közölte Boris Kollár hivatala. A bizalmatlansági indítványt az Sas és a Hlas képviselői kezdeményezték. (napunk)

Az elmúlt héten 17 666 menekült érkezett Szlovákiába Ukrajnából. 734-en kértek ideiglenes menedéket. Az ellentétes irányban 17 730 személy lépte át az irányt. (tasr)