Süll Tamás párkapcsolati szakértő: Megdöbbentő, amikor a gyerekek nyilatkoznak arról, hogy bárcsak elváltak volna a szüleik
Süll Tamás, a Zips – Család és párkapcsolatsegítő központ tanácsadója szerint egy-egy párkapcsolati krízis során a tüneteket igyekszünk megoldani, nem a problémákat keressük meg.
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
Süll Tamás szerint korábban volt egy olyan tendencia, hogy a párok a gyerekek miatt nem váltak el, ugyanakkor nagy megdöbbenést vált ki, amikor a gyerekek arról vallanak, hogy bárcsak elváltak volna a szüleik.
Beszélgetésünkből megtudhatják, hogy
- vannak házasságok, ahol nem lehet cél a kapcsolat megmentése,
- a vallásos emberek nehezebben fogadják el, hogy gond van a párkapcsolatukban,
- a gyerekkori mintáink befolyásolják a párkapcsolatainkat, de ezeken lehet változtatni.
Több éve foglalkozik tanácsadással, milyen problémákkal fordulnak önhöz a párok?
2016-ban jött létre az iroda, főleg házaspárokkal dolgozom, de egyéni segítő beszélgetéseket is folytatok mint mentálhigiénés szakember. Vannak olyan párok, akik a kapcsolatuk elején, preventív jelleggel jönnek, de ebből nagyon kevés van, bár vannak páran, akik házasságfelkészítőre érkeznek.
Általában valamilyen krízissel keresnek meg a párok, és a krízisben lévőket ketté kell választani. Az egyik típusnál a pár egyik fele még meg akarja menteni a kapcsolatot, a másik már nem, ő válni akar, ez jelenti a krízist. Ebben a stádiumban ez az utóbbi fél már érzelmileg kilépett a kapcsolatból, el akar válni és a másik egyfajta megoldásként a tanácsadást javasolja, hátha meg lehet még menteni a kapcsolatot. A másik típusnál mind a ketten meg akarják tartani a kapcsolatukat, csak állandóan hasonló elakadásokba kerülnek.
Melyik típusból van több?
Nagyon sok pár keres meg úgy, hogy szeretik egymást, szeretnének jó kapcsolatban, jó házasságban élni, de az egyre rosszabb, és egyfajta tehetetlenséget élnek meg. Ez a nagyobbik réteg, és velük nagyon sokat lehet elérni. Több terápiás módszerrel dolgozom, de az úgynevezett ÉFT, az érzelemfókuszú terápia kimondottan hatékonyan tud segíteni azoknak a pároknak, akik szeretnék a kapcsolatukat megjavítani, mert mindkettőjükben ott van az akarat, a motiváció.
Ott viszont, ahol az egyik fél már érzelmileg kilépett a kapcsolatból, ott nagyon gyakran egyfajta gyászfeldolgozás történik, hogy ne legyen rosszabb az elengedés.
Sajnos vannak olyan házasságok, ahol nem lehet cél a megmentés. Számomra is nagyon furcsa ez, mert hiszek a házasság szentségében is, de már egyre gyakrabban mondom ki, hogy vannak párok, akiknek el kell búcsúzniuk egymástól. Vannak helyzetek, amikor egy külső segítő nem tud többet tenni, mint hogy ad egy területet, ahol megnevezhetnek, átbeszélhetnek dolgokat, ahol a sebek gyógyulhatnak, de nem biztos, hogy a kapcsolat rendbe jön.
Általában miből fakadnak a párok között nehézségek és képesek-e megbeszélni a gondjaikat?
Képzeljünk el egy A4-es lapot, hajtsuk félbe, alsó és felső felületet kapunk. A felső részen vannak a látható, alul pedig a láthatatlan, nem észlelhető dolgok. A felső részen rengeteg problémát megnevezhetünk, azt is, hogy nem kommunikálunk. Sok párnál mondja az egyik fél, hogy „te sose beszélsz velem, veled nem lehet beszélgetni, mindig összeveszünk” – ezek a látható dolgok. Bizonyára az okoz egyre több sikertelen próbálkozást és elkeseredést a pároknál, hogy arra törekednek, ezt oldják meg, hogy többet beszélgessenek. De van egy alsó réteg, ahol a nem látható dolgok vannak, amire egyikük sem gondol, és a terápia során én lényegében erre vagyok kíváncsi. Mi van lent, mert ezek okoznak problémát a kapcsolatban.
Nem söpörjük a szőnyeg alá a látható problémákat, de először érinteni kell a mély érzelmekben, a mély megélésekben lévő folyamatokat, sebeket, vágyakat, szükségleteket. Azért sikeres ez a módszer, mert nem a tüneteket oldjuk, hanem megkeressük a problémát és azokkal foglalkozunk. Ez már egy terápiás folyamat, ami akkor lehetséges, ha nem egyszeri beszélgetésen vesznek részt a párok.
Milyen reakciót vált ki ez fajta problémakeresés és -megoldás a párokból?
Az első reakciójuk az, hogy nagyon felszabadulnak. Például a párnak az a fele, aki azzal volt vádolva, hogy nem kommunikál, azt mondja, tulajdonképpen nem is velem van a probléma, hanem valahol máshol. Ha azt nézzük, mi lehet a mélyben, miért menekül valaki egy-egy helyzetből, ez érthetővé és elfogadhatóvá válik annak, aki eddig azt gondolta, nem akar a párja vele beszélgetni.
Néha tipikus folyamatok is előjönnek, de a tünetek nagyon különbözőek. Itt van például a pénzgazdálkodás. A házaspárok egy bizonyos százaléka külön kasszát vezet, ez is egy probléma, de hogy miért van így, az valahol máshol kereshető. Hiába tanácsolnánk egy ilyen házaspárnak, hogy holnaptól legyen közös kasszájuk, attól még semmi nem javulna, sőt, összekavarodna minden. Ha ennek a hátterét nézzük, hogy miért van bizalmatlanság, miért nem tudnak megbízni a másikban, ez nem a kettejük története, mélyebben lehet a probléma.
Célzottan nem kutakodunk az emberek múltjában, a gyermekkorukban, de előjönnek történetek az elsődleges kötődéssel kapcsolatban a gyermekkorból. Ki hogyan kötődött kihez, és ki hogyan volt jelen az életében. Itt rábukkanunk mintákra és rájövünk arra, hogy például akinek nem volt gyermekkorában biztonságos kötődési mintája, szeretetteljes és bizalmi kapcsolódása, az az ember megtanult úgy átvészelni dolgokat, hogy biztonságos távolságot tart a hozzátartozóitól is.
Megtanulja, hogy úgy lehet túlélni, ha nem kötődök valakihez – ez a felnőttkorban visszaköszön. Nem fog tudni megbízni a párjában, nem igényli annyira a fizikai kontaktust, a kommunikációt, a közelséget, mert ez a működés veszélyt jelent számára. Úgy érzi, meg kell védenie magát, így sokkal biztonságosabb. Ezek az esetek mindig individuálisak, de ha felfedjük őket, látjuk, hogy nagyjából a mintát követik. Ebben a módszerben különböző lépcsőzeteket követve eljutunk oda, hogyan lehet egy kötődési mintát újraírni. Nem lehetetlen újrakötni két ember között a mintát.
Nyitottabbá válnak egymás iránt, ha szembesülnek azzal, mivel küzd a párjuk?
Igen, sokkal támogatóbbá válnak és megértik, hogy nem tőle menekül, hanem abban a mintában van, amiben eddig, megértik, hogy egy-egy élethelyzet miért alakult olyanná.
Nagyon felgyorsult világban élünk, fektetnek időt, munkát és energiát a párok abba, hogy a kapcsolatukat rendbe tegyék?
Tagadhatatlan, hogy felgyorsult a világunk, de nem azt érzem, hogy ez akadályoztatná az embereket, hanem inkább motiválja. Vannak párok, akik ennek köszönhetően elköteleződnek, kitűznek egy célt, 3–6 hónapig hetente, kéthetente eljárnak a tanácsadásra, mert nem akarják húzni az időt. Már többedszerre fogalmazom meg, hogy sajnos, azok az emberek, akik vallási és egyházi közegben nőttek fel és élnek, azoknak ez a folyamat sokkal lassabb és sokkal több gátló tényező van a kapcsolatuk megjavításában.
Miért lehet ez így?
Egyrészt azért, mert sokkal nagyobb a szégyenérzetük, hogy nem működik a kapcsolatuk, másrészt elköteleződtek egy életre, jóban, rosszban, betegségben, egészségben és mindenben együtt maradnak. Nekik sokkal nehezebb belátni azt, hogy van probléma és azt oldani kellene. Náluk sokkal jobban kitágul és elhúzódik a türelmi zóna. Ez egy nagyon sajnálatos dolog, mert jómagam Istenben hívő ember vagyok. Akinek nincs ilyen köteléke, az azt mondja, hogy a párkapcsolat, a házasság egy élettársi kapcsolat, ami azért van, mert mindkettőnknek jó, ha pedig nem jó, akkor vagy fejezzük be, vagy tegyük rendbe. Nincs az, hogy a házasságot bármi áron fenntartsák.
Bizonyos értelemben „kirakati” életet élünk? Olyan értelemben, hogy ha valaki hitét gyakorló emberként közösségben él, akkor nem jöhet számításba az, hogy ott valami nem működik?
Így van, igen. Miközben a közösség egy nagyon jó és megtartó dolog, ott mégiscsak van egy olyan késztetés, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. Ez egy hiedelem, hogy akkor tartozhatok egy gyülekezeti közösségbe, vagy akkor jó egy közösség, ha minden jól működik, ha a családi viszonyok jók, ideálisak és ha valami történik, arról nem jó beszélni, azt nem jó bevinni a közösségi életbe.
Ezek azért hiedelmek, mert ha ezeket behoznák a közösségbe, ha téma lenne, ha a helyükön kezelnénk, annál erősebbek lennének ezek a közösségek. Általában ugyanis az a kötődés, az a kapcsolat erős, ahol ismerjük egymás sebeit, fájó pontjait. Ha sebek által kötődünk, erősebb és érzékenyebb lesz a kapcsolat. Az a kapcsolat, ahol csak azért kapcsolódunk, mert nekünk jó, az nem lesz erős.
Ha a kapcsolatban problémák vannak, az valamilyen formában megjelenik és hatással van a gyerekekre is. Átviszik a párok a nem működő párkapcsolatukat a gyerekekre?
Néhány pár szinte rádöbben arra, hogy tükörképük a gyermek. Főleg olyan házastársaknál, ahol két gyermek van, tükörképeik a szülőknek, és szinte ugyanazt kezdik játszani, viselkedésben, kommunikációban. Ezek nagy megdöbbenések, és az egész család dinamikáját működtetik, mert az apa kiakad, hogy a fia hogyan viselkedik, de rádöbben, hogy az az ő vagy a felesége viselkedése.
A gyerekeknek az a legjobb, ha jó a szülők kapcsolata, az hat, az biztonságot ad a számukra, és nem kell hogy féltsék azt a kapcsolatot, amiért ők semmit nem tudnak tenni. Ha féltik a szüleik kapcsolatát, elkezdik magukat terhelni, felteszik a kérdést, miért veszekednek a szülők, hibáztatják magukat, felelősséget vállalnak, ez nagyon sok energiát elvesz a gyerekektől és sok mindent, a gyermekkorukat is elrabolja tőlük.
A gyerekeknél tapasztalt dolgok ösztönzőleg hatnak a párokra, hogy lépjenek a kapcsolatukat illetően?
Igen, régebbi tendencia, hogy a gyerekek miatt maradnak együtt a párok, hogy a gyerekek családban éljenek. De ez a tendencia nagyon sok kárt okozott. Megdöbbentő, amikor a gyerekek nyilatkoznak arról, hogy bárcsak elváltak volna a szüleik.
Tendencia ez még ma is?
Már egyre kevésbé, de van egy olyan tendencia, hogy a párok megvárják, amíg 17 évesek lesznek a gyerekek. Mintha úgy éreznék, abban a korban már nem érinti a gyereket a válás, pedig de! Ez mindig harc a pároknak, egy lelkiismereti kérdés, hogy a gyerekek ellenére lezárják a kapcsolatukat. Viszont felszabadító érzés a számukra, amikor ráébrednek arra, csak rajtuk múlik, hogy valami változzon, mert az a legelkeserítőbb, ha akaratuk ellenére nem látnak kiutat.
Sokat változott a család fogalma, mi jellemzi a „mai családokat”?
A mai családok sokkal érzékenyebbek, kifinomultabb családi életet élnek, kifinomultabb az életvitel, ez jó, de lényegében ez útkeresése annak, hogy hogyan is csináljuk. Kiemelt pozíciót kapnak a gyerekek. Jó, hogy nagy hangsúlyt fordítanak a gyerekek nevelésére, de a szülők nem tudnak mindenről gondoskodni. Ma már nem elég, hogy úszni tanul a gyerek, mindenki specializálódik: gyorsúszást tanul, vízipólózik, kajakozik. Vannak szülők, akik próbálnak mindent megadni a gyereküknek, és ez rengeteg energiát igényel. Kimerülnek, kiégnek a szülők abban, hogy teljesíteni akarnak.
A másik oldal, amikor nagyon eltávolodnak egymástól az emberek, ez akkor fordulhat elő, amikor egymástól távol dolgoznak, 2–3 hetet nincsenek otthon. Ezek a hetek óriási hiányt jelentenek.
Mivel jár ez a gyerekeknél?
Két korszak épül be a gyerekek életébe, a korai gyermekkor és a serdülőkor, amikor minden újrafogalmazódik, újraértékelődik a gyerekekben, és mindent megkérdőjeleznek. Ha csecsemőkorban nincs ott a szülő, akkor elkezd sírni, egyre hangosabb, ugyanezt teszi egy serdülő is, csak más eszközökkel. Azt éli meg, hogy ami eddig volt, felborult és helyettesíteni kell valamivel, ennek az érzelmi átélését csillapítani kell. Mivel csillapítják a serdülők az érzelmi fájdalmakat? Ennek két tipikus vonala, hogy jó vagyok-e, fontos vagyok-e. Ez megjelenik a párkapcsolatban is.
A tendenciák szerint a párkapcsolatban a pár egyik fele mindig azzal küzd, hogy minden más fontos, csak én nem, a rangsor végén állok. A másik oldalon pedig ott van az a fél, aki azt mondja, megint kritizál, nem vagyok jó. Ez egy titok talán, hogy miért van az, hogy a párok így találnak egymásra, egyikük azzal küzd, hogy fontos-e, a másik pedig azzal, jó vagyok-e.
Az egyik módszer ezt egy fektetett nyolcassal ábrázolja, mely segít megérteni, mi zajlik egy-egy párkapcsolatban, de az emberi kapcsolatokban is. Ha a fektetett nyolcast megfelezzük, szépen látszik, mi történik az ember mély érzelmeiben. Ha nem figyel rám a másik, dühös leszek, az érzelemből következik egy jelzés, egy kritika a másik felé, és az belemélyed a másik legfájóbb pontjába. Innen jön az, hogy te állandóan kritizálsz, megsebzel, én nem vagyok jó, a kapcsolatról alkotott kép oda jut, hogy mindig veszekszünk, én nem akarok veszekedni, inkább visszahúzódok. Ez a visszahúzódás viszont azt mondja a másiknak, hogy nem vagy fontos, mert itt hagytalak. Azzal, hogy felfedjük az alsó részeket, a párok megértik, hogy mi történik.
Azáltal, hogy megértik, mi történik, meg tudják oldani a problémákat?
Van egy olyan stádium, amikor megnyílnak, olyan dolgokról kezdenek el beszélni, melyek betöltik a szükségletüket, azt érzik, hogy tulajdonképpen azokat a dolgokat, amiken veszekszenek vagy amiket kifogásolnak, meg tudják oldani annak köszönhetően, hogy elkezdenek bízni egymásban. Ők maguk találnak rá a megoldásokra. Az érzelemfókuszú módszer azt vallja, hogy érzelmeink a dolgok mozgatórugója. Először az érzelmeinket kell érintenünk, mert úgy fogunk cselekedni, ahogyan érezzük magunkat. Két ember konfliktusában is ki kell bontani az érzelmeket, mert ha azok le vannak fagyva, fagyos lesz a kommunikáció is.
Számos párkapcsolat működik úgy, hogy az egyik fél távol, külföldön dolgozik. Meg tudják élni a házasságukat akkor is, ha háromhetente találkoznak?
Ha érzelmileg el vannak távolodva, nem fogják tudni úgy megélni a közös időt, ahogyan arra vágynak. De ha érzelmileg közel vannak, azt a kevés napot is úgy tudják megélni, hogy helyet adnak a bizalomnak. Elsősorban nem az a probléma, hogy valaki három hétig távol van, ez csak a felület, nem hozna megoldást, ha csak ezen változtatnának.
Vannak külföldön dolgozó párok, akik első alkalommal úgy jönnek hozzám, hogy a feladáson gondolkodnak. Azt gondolják, én megtámogatom őket ebben, de én soha nem mondom meg a pároknak, hogy mit csináljanak. Ezek a párok már előre tudják, hogyan fogják elrontani a hétvégéjüket az első momentumokkal. Mi lelassítjuk ezeket az első momentumokat, azzal dolgozunk, hogy hogyan szokott ez történni. Nemcsak a felületre nézünk rá, hanem arra is, mi történt, mit érintett egy-egy mondat. Ezzel más koreográfiát, más érzelmi hangnemet kap egy-egy hazajövetel. Ha ezen tudnak változtatni, sikerélményük lesz, és az a fél, aki tipikusan el szokott menekülni, benne marad egy konfliktusban. Ez jelzés a másiknak, hogy mégis fontos neki. Ezek nagy változásokat tudnak hozni a kapcsolatokban.
Vannak intő jelek, mikor kellene segítségért fordulni a párkapcsolatunkat illetően?
Amikor tükörbe nézve őszintén azt érezzük, hogy bár nehéz ebben a kapcsolatban, de érdemes küzdeni érte, kielégíti a vágyaimat, boldog vagyok, akkor egy nagyon értékes együttműködésről van szó, értékes kapcsolatunk van, mely valahonnan táplálkozik. Ha viszont azt érezzük, hogy ez már nem felel meg, felfedezzük esetleg, hogy ugyanaz történik velünk, ami a szüleinkkel, az intő jel. Ha már ezen elgondolkodom, felfigyelhetek arra, hol tartunk, meg tudok-e nevezni sebeket, mit okozott ez már a kapcsolatunkban, milyen következményei voltak. Volt-e megcsalás, bántalmazás, visszatérően megtörténik-e az elköltözés stb. Ha történtek ilyenek, az azt jelenti, hogy már eluralkodott a kapcsolatunkban valami, amit már nem mi, hanem mondjuk a minta ural. Intő jel, ha nem az történik, amit mi szeretnénk.
Kétéves járványidőszak van mögöttünk, több kapcsolat került válságba a pandémia alatt?
Az összezártság hatására ahol addig is forrt valami, ott mintha rátaposnánk a gázra, és az a valami nagyon elkezd bugyogni, sőt, kozmálódni. A kliensek száma nem nagyon emelkedett meg emiatt, de érezhető volt ez azoknál, akik ebben az időszakban kerestek fel. Volt egy olyan rálátásunk, milyen az, amikor összezárva élnek, és hogyan tudtak távolabb maradni attól, ami igazából a probléma. Ezek a hétköznapokban el tudnak húzódni, viszont mérgezik a kapcsolatot, csak nem vehető észre.
A pandémia felerősíthette a családon és a párkapcsolaton belüli erőszakot, tapasztalt ilyet a megkeresések által?
Már a Covid-19 előtt is voltak ilyen megkeresések. Ott, ahol az agresszió megjelenik, az egy segítségkiáltás, de ez nem kimondottan a Covid alatt képződött. Az erre való minta hajlam, illetve az elutasítottságnak és a tehetetlenségnek az összjátéka, hogy valaki agresszíven viselkedik. Ha nem vesszük hozzá a különböző szerek hatását, a féltékenységet, a másik elvesztésétől való félelmet.
Van általános érvényű jó tanácsa a pároknak?
Az jót tesz egy kapcsolatban, ha önmagammal is elkezdek őszinte lenni. Néha segít az is, ha megpróbálunk belehelyezkedni a másik helyzetébe. Ha megállunk, letesszük a saját dolgainkat és érzelmi szinten belehelyezkedünk a másik helyzetébe. A kölcsönös beleérzéssel kell keresni azt, mit hogyan él meg a társunk. Adhat egy löketet, ha belegondolunk, milyen lehetett a másiknak átélni egy-egy napot. Ezek próbálkozások a beleérzés által, de ha ennek a mintájára működik egy kapcsolat, az jó működést mutat.
