Napunk

Kánai András: Technooptimista vagyok, nem csodaváró

Fotó - Kánai András Facebook-oldala
Fotó – Kánai András Facebook-oldala

Kánai András jövőkutató szerint egyáltalán nem veszett még el az emberiség, a sorsunk a kezünkben van, és nem hiba bízni a tudományban és az emberiség elhivatottságában.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Az emberiség nagy kihívás előtt áll, meg kell gyógyítania a Föld nevű beteget. Erre azonban szerinte minden lehetőségünk megvan – tudásunk, pénzünk, és az emberiségbe kódolt elhivatottságunk és túlélési ösztönünk. Már csak arra kell rájönnünk, hogyan adjuk be a pirulát a betegnek – mondja Kánai András jövőkutató.

Beszélgetésünkből megtudhatják:

  • miért aggódunk jobban, és miért vagyunk egyre pesszimistábbak,
  • milyen az űrhajós-mentalitás,
  • lesz-e időnk valódi változásokat elérni,
  • csodavárás-e bízni a tudományban.

Fél, ha a jövőre gondol?

Nem. Felvilágosult optimista vagyok. Egyszerre kell mérlegelni a jót és a rosszat. A sci-fi irodalom – mely a legtöbbet foglalkozik a „mostból” a „jövőbe” vezető forgatókönyvekkel – az emberi fajt két módon láttatja. Az egyik forgatókönyv szerint az emberiség nagyon nagy dolgokra képes, összehozza például a világbékét, eljut egy másik, idegen bolygóra, vagy meghódítja az óceán fenekét. A másik forgatókönyv szerint az ember kisszerű és gonosz lény, mely a saját tulajdonságai miatt képtelen az együttműködésre, meghiúsítja a jövőt. Mikor a jövőbe nézek, ezt a kettőt próbálom mérlegelni.

Ez lehetséges egyáltalán?

Mindkettő jelen van. Inkább az a kérdés, melyik kerekedik felül, és melyik kap nagyobb támogatást az emberek, vagy mondjuk a politika részéről. Vannak olyan időszakok, amikor az emberiség látszólag teljesen megőrül. Ilyen a világháborúk kora. És vannak időszakok, amikor nagyon előremutató dolgokat szeretne csinálni – ilyen korszakban élünk, vagy éltünk most, de ilyen volt a 19. század vége is. Ezekben a korszakokban hatalmas technológiai és társadalmi ugrásokat láthatunk, és megmutatkozik, mennyi mindent tudunk együtt elérni.

Azt a szót használta, hogy „éltünk”. Ezek szerint leáldozott a nagy optimizmus korszakának?

Sokan mondták már, hogy átmeneti korszakban vagyunk, és ez nem 2020 márciusában kezdődött. 1990-ben véget ért egy korszak, és elkezdődött egy másik, ám ez nem szilárdult meg annyira, hogy pontosan meg lehessen állapítani a határait. A globalizáció feltartóztathatatlan, és ha ebből indulunk ki, akkor már egy másik korszakot élünk. A járvánnyal, és a közelünkben dúló háborúval kapcsolatban pedig az a nagy kérdés, mennyi fog ebből maradni. Az Oroszország elleni szankciók azt jelentik, hogy az emberiség katonailag és gazdaságilag jelentős része beleavatkozik a globális folyamatokba, megpiszkálja azokat, és ez jelentős változásokat okoz, megkavarja az eseményeket.

Fotó N – Tomáš Benedikovič

Tehát változik a globalizáció?

Már korábban voltak jelek, hogy a globalizáció a pár évvel ezelőtti formájában nem folytatható. Az amerikaiak és a japánok el akarták hozni a termelést Kínából. A rendszer alapja az, hogy az USA szinte mindent Kínában gyártat, Kína pedig megvásárolja az amerikai kötvényeket. Ebbe a rendszerbe piszkálnak most bele, és szerintem minden ennek a közeli vagy távoli következménye.

A fogyasztói társadalom lényege az, hogy mindent a lehető legkényelmesebben kapjunk meg. Feladhatjuk ezt a központi célt? Most úgy tűnik, mindenki ennek a visszaállítását szeretné.

Ennek a rendszernek is voltak hátulütői. A közgazdászok figyelmeztettek, hogy az olcsó áru, termelés és utazások kora nem fenntartható a végtelenségig, és most mindenkinek azzal a gondolattal kell megküzdenie, mi marad meg a régi világból. A mi emlékeink nem pár éves emlékek, hanem az elmúlt 30 év emlékei, egy közép-európainak pedig erős az a tapasztalata, hogy a kommunizmus vége, a vasfüggöny mögüli kiszabadulás a fogyasztás lehetőségének bővülésével járt. Ez tipikusan márkák vásárlásában öltött testet, hozzáfértünk azokhoz a javakhoz, melyekhez azelőtt csak a világ szerencsésebb részén élők férhettek hozzá.

Aztán itt az utazás: Magyarországról az emberek úgy mentek mondjuk egy római kiruccanásra repülővel, mint régen autóval valami rövidebb kirándulásra, mert az utazások olcsók voltak – a koronavírus elterjedése egyébként ennek köszönhető.

Most tehát itt van a drágulás, a búvópatakként jelen lévő Covid-járvány, és a háború hírei. Ezek okozzák az elbizonytalanodást, ezek jelentik az átmeneti kort. Azon gondolkodunk, mi marad meg a régi világból, és ha valami nem marad meg, mi jön a helyére. A jövő ismeretlenjétől való szorongás sokkal közelebbi, mint régen volt.

Neobmedzená globalizácia nám v posledných rokoch ukázala aj riziká, napríklad vysokú zraniteľnosť dodávateľských reťazcov. Ilustračné foto – TASR/AP

Miben más ez, mint régen?

Régebben évtizedes távlatok miatt aggódtunk. 1970-ben nem azon gondolkodtak, hogy 1972-ben mi lesz, hanem a következő évtized, vagy épp a 2000-es év járt a fejükben. Most a közbeszéd arról szól, vajon véget ér-e a háború decemberben, vagy hogy mit hoz magával a Covid őszi hulláma. Ahogy egyre rövidülnek a távlatok, egyre nagyobb érzelmeket generálnak az emberekben. A problémák nem távlatiak, hanem velünk élők, és közeliek.

Ha már szorongás: az elmúlt időszakban két interjú is virálissá vált a magyar közösségi médiában. Az egyiket Stumpf-Bíró Balázs jövőkutató adta, aki azt mondta, az emberiségnek azt kéne kitalálnia, mit kezd a maradék idejével. A másikat Gelencsér András, a Pannon Egyetem rektora adta Balavány Györgynek és a 24.hu-nak. Ő azt mondja, már nem tudjuk visszafordítani a most zajló folyamatokat, és összeomlik a civilizáció. Ezek szerint a szorongás egyáltalán nem alaptalan, és láthatóan rengeteg embert érint.

Sokkal érzékenyebbek vagyunk a hírekre, mint 30-40 évvel ezelőtt. Akkor volt pár napi- vagy hetilap, melyek számítottak, és nem az történt, hogy az ember a mobilján naponta talált ilyen tartalmakat, és tudott hozzá érveket találni. Ráadásul a kelet-európai országokban évtizedekig tompították a negatív híreket, ez is hozzájárul a mostani érzékenységünkhöz. A negatív hírek azért válnak virálissá, mert ezek váltanak ki szélsőséges véleményt az emberekből, és generálnak hozzászólásokat, megosztásokat. A jó híreknek azonban „negatívabb” a sajtója, pedig bőven van ilyen is.

Mindkét interjúval találkoztam egyébként én is. Különösen Gelencsér András interjúja érdekes, hiszen itt nem egy habókos valaki beszél, hanem egy komoly szakember, szaktudással alátámasztott érvekkel. Az a beszélgetés elég szörnyű katalógusa volt annak, hol állunk. Az volt benne a rendkívül kényelmetlen, hogy a kérdező folyamatosan próbált újabb és újabb szalmaszálakba kapaszkodni, Gelencsér pedig cáfolta a felvetéseit.

Ha valaki az interjú végére ért, azt érezhette, hogy nincs kiút. Ami nem derült ki az interjúból, az az volt, hogy bár nincs megoldás minden egyes felmerülő problémára, de igenis, van igyekezet arra, hogy megváltoztassuk. Gondolkodunk azon, mint lehet kezdeni a foszforhiánnyal, a homokhiánnyal, a klímaváltozással. Startupok tömegei foglalkoznak az energiahatékonyság növelésével.  Hatalmas befektetések vannak az energiacella-iparban. Az ember egy olyan lény, hogy ott áll egy összetört űrhajó mellett, összeszedi magát, megjavítja az űrhajót, és hazajön. Meg akarja oldani a problémákat. S a legrosszabb, amit tehetünk, hogy feltesszük a kezünket, és feladjuk. Semmi sem determinált.

Ez az elmélet elég optimista.

Ami nehezíti a helyzetet, hogy

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Elektromos autó

Globális felmelegedés

Klímavészhelyzet

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak