Napunk

Miként fontolgattam az öngyilkosságot, és tanultam meg együtt élni a depresszióval

Így fest a depresszió. Fotó – A szerző
Így fest a depresszió. Fotó – A szerző

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Amíg élek, nem felejtem el azt a reggelt, amikor a legkomolyabban fontolgattam az öngyilkosságot. Nem sokkal hét óra után, mikor a feleségem munkába ment, az ágyon ülve néhány tablettát szórtam a markomba, majd pár perc gondolkodás után lehúztam őket a vécében.

Legbelül sejtettem, hogy nem teszem meg, de abban a pillanatban hasonló reménytelenség lett rajtam úrrá, mint azokon az embereken, akik pszichés betegség hatására eldobták az életüket. Úgy éreztem magam, akár egy selejtes roncs, aki képtelen megélni az érzelmeit, és csak napokig fekszik az ágyában. A depresszió, ez az életveszélyes láthatatlan lelki betegség ugyanis az ágyhoz láncolt.

Februártól élek együtt a depresszióval, és ez idő alatt számos szomorú, drámai és komikus pillanatot éltem át. Az egyik kedvencem egy élelmiszerboltban történt, ahová rettentő szorongással, egyik legrosszabb állapotomban léptem be.

Kosár nélkül zavartan rohangáltam a polcok között, igyekeztem öt alapélelmiszert összeszedni, hiszen a depresszióval küzdőknek is kell enniük. Mivel azonban nem voltam kognitív képességeim csúcsán, rendkívül sokáig tartott, amíg megtaláltam, amit kerestem, a biztonsági őr pedig gyanúsnak találta a viselkedésemet, és éppen csak távozni tudtam, mielőtt rendőrt hívott volna.

Amikor megpróbáltam neki megmagyarázni, hogy életemben sose loptam el semmit, és a zavart viselkedésem egy lelki betegség következménye, azt felelte, őt ez nem érdekli. Másnap visszamentem bocsánatot kérni, mert éppen így tesznek a depresszióval küzdők – meg vannak győződve arról, hogy mindenért ők a hibásak és ők a legrosszabbak.

Néhány hét távlatából azonban már teljesen másként tekintek az egész történetre, és éppen az „engem nem érdekel” típusú reakciók miatt döntöttem úgy, hogy elmesélem a depresszióval kapcsolatos tapasztalataimat.

A pszichés zavarokról ugyanis beszélni kell. Minél többet beszélünk róla, annál több ember kérhet segítséget. Én az elején se féltem, és ma már többé-kevésbé jól érzem magam, a boltba járás sem tartogat számomra drámai pillanatokat, és igyekszem ismét megtanulni élni.

Betegségem története

Minden depresszióval küzdő elméje másként romlik el. Nagy valószínűséggel tudom, mi indította el nálam a folyamatot, de ezt meghagyom magamnak. Annyit viszont mondhatok, hogy egy konkrét eseményt követően ismétlődni kezdtek a teljesen indokolatlan aggodalmak, és egy dolog határozottan nem segített: ez pedig az internet.

A kiberchondria a hipochondria egy új válfaja, ilyenkor az ember az interneten keres információkat a vélt, képzelt betegségeiről (vagy bármely más feltételezett dologról). Én például alaposan nyomon követtem a tüneteimet, azok pedig bármelyik másik pszichés megbetegedésre is illettek – azt gondoltam, hogy bipoláris zavarban vagy borderline személyiségzavarban szenvedek, sőt, az is eszembe jutott, hogy Bruce Willishez hasonlóan én is afáziás vagyok.

Ha ehhez hozzáadjuk a depresszió másik tünetét – önmagunk és a körülöttünk lévő világ torz érzékelését –, néhány héten belül érthetetlen, rémisztő, a végtelenségig burjánzó gondolatok örvényében találjuk magunkat. Jómagam is megéltem olyan állapotot, amikor altatóval legfeljebb három-négy órát voltam képes aludni, hajnalban pedig már az említett gondolatok örvénye ébresztett.

Az öngyilkosság gondolata valahogy automatikusan jelent meg, és ami a legrémisztőbb az egészben, hogy ez a gondolat egy bizonyos pillanatban még tetszett is, de mindig volt annyi lélekjelenlétem, hogy tudjam, az öngyilkosság rossz, és a hozzátartozóim életét is tönkreteszem vele.

De kanyarodjunk egy kicsit vissza a kiberchondriához, amely már középiskolás koromban is okozott pszichés problémákat. Abban az időben mindenféle betegséget képzeltem be magamnak, holott teljesen egészséges voltam. Minden apró fájdalomra a rák tüneteként tekintettem, amikor az orvosok mondták, hogy semmi bajom sincs, nem hittem nekik.

Akkoriban vettem részt az első pszichiátriai kezelésemen, és lassan rájöttem, hogy valójában az összes orvosnak igaza volt. Nem volt könnyű, de a jelenlegi középsúlyos depressziós epizóddal ellentétben az semmiség volt.

Öt tanács a depresszióban szenvedők hozzátartozóinak:

  • Sose mondjuk nekik, hogy szedjék össze magukat, és hogy csak le kell küzdeniük az egészet.
  • Az öngyilkosság bármiféle említését vegyük komolyan, mert segélykiáltásról van szó.
  • Közöljük velük, hogy számíthatnak ránk, kérdezzük meg, mit tehetünk értük.
  • Ha látjuk, hogy rohamosan romlik az állapotuk, beszéljünk velük a kórházi kezelés lehetőségéről.
  • Készüljünk fel arra, hogy a depresszió a mi életünkre is hatással lesz.

Néhány gondolat a depresszióról

A depresszió korántsem kizárólag a szomorúságról szól, ez egy betegség, amely megfoszt a lelkünktől és a felismerhetetlenségig megváltoztat minket. Egyszeriben semmihez sincs kedvünk, elhanyagoljuk magunkat, és fokozatosan az egész világ elől elzárkózunk. Nem értjük, hogyan volt képes ágyhoz láncolni egy olyan láthatatlan, mégis valós valami, mint a depresszió.

A nővérem, aki művészetkedvelő, nemrég megkért, hogy annak ellenére, hogy nem tudok festeni, próbáljam az érzéseimet vászonra vinni. Ez a kép „született”, úgy gondolom, hogy a legtöbb depresszióval küzdő ember ezeket az érzéseket hasonlóképpen festené le:

Fotó – A szerző

A depresszió a pszichés tünetek mellett testi tüneteket is okoz. Nekem a legrosszabb fázisban

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Lélek

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak