Napunk

Ablonczy Balázs: Trianont nem igazán lehet feldolgozni, akárki akármit mond

Ablonczy Balázs. Forrás - Ablonczy Balázs archívuma
Ablonczy Balázs. Forrás – Ablonczy Balázs archívuma

Ablonczy Balázs történész, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője a Trianont övező legendákról írt könyvet Száz év múlva lejár címmel. Megtudhatjuk belőle például, hogy mi köze volt a történésekhez egy balassagyarmati fülészprofesszornak vagy épp a szabadkőműveseknek.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Trianon traumája bennünk él, „nem igazán lehet feldolgozni, akárki akármit mond”, miként Ablonczy Balázs fogalmaz. Ezért is van az, hogy legendákat szövünk köré, így próbáljuk feldolgozni a történteket.

Interjúnkból kiderül, hogy

  • mennyi legenda fűződik Trianonhoz,
  • elvált-e a legendáktól az emberekben élő Trianon-kép,
  • kellett-e Balassagyarmat bátorsága,
  • valóban nagy szerepük volt-e a szabadkőműveseknek a trianoni döntésben,
  • hatályban van-e még a trianoni békeszerződés.

Valóban annyi legenda született már Trianonról, hogy két könyvet is meg lehetett ezekkel tölteni?

Igen, és folyamatosan termelődnek újra. Engem is meglep, de a könyvem megjelenése óta is hallottam már újabbakat. Az újabb keletkezésű legendákra nagyon jó példa a kitalált Apponyi-beszéd: „Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” Ez nem egy régi történet, öt évvel ezelőtti a vele kapcsolatos legelső nyom. Azt hiszem, hogy az internet, főleg a közösségi média ezeket a legendákat folyamatosan táplálja is. Ennek nyilván vannak mélyebb okai is: a sérült magyar nemzettudat, talán a nagyhatalmi tudat, valamint az, hogy ezt nem igazán lehet feldolgozni, akárki akármit mond.

A két könyvből lehetne egy vastagot írni, de úgy alakult, hogy tizenkét évvel ezelőtt megírtam az elsőt. Azóta gyűjtögettem ezeket a történeteket, bár nem gondoltam, hogy erről újabb könyvet akarok írni, és biztosan nem a századik évfordulóra. Nem akartam, hogy arról szóljon a történet, hogy „hát, akkor ez nem is volt igaz”. Akkor született az Ismeretlen Trianon című könyvem, ami más oldalairól szólt a békeszerződésnek.

Van bőven legenda, és azóta is volt egy-két olyan téma, amit útközben kihúztam, mert úgy éreztem, nagyon technikai, vagy olyan levéltári kutatásra lenne szükség, ami akkor már éppen nem fért bele.

Melyek voltak azok a témák, amiket végül nem írt meg?

Csak futólag említettem, hogy Nyugat-Magyarországgal, a soproni népszavazással kapcsolatban is van ilyen, például az egész Rongyos Gárda-történet. A korszakban így senki nem hívta őket, Héjjas Iván a saját embereit Alföldi Brigádnak hívta. Komáromi János ifjúsági írónak akkoriban jelent meg egy kuruckori novellagyűjteménye, a nyugat-magyarországi harcokban résztvevők pedig innen magukra vették a nevet.

A mostani magyar–szlovén határon fekvő Kercaszomor mint a legbátrabb falu története is megérne egy kutatást. Nem elvitatva a helyiek hősiességét a szerb megszállók kiverésében, de ennél bonyolultabb a történet. Közben meg Kercán óriási kultusza van az egésznek, nem lehet belerondítani.

A határmegállapítások körüli történetek közül a csehszlovák határon fekvő Somoskőújfalu és Susa, valamint a román határnál lévő  Zajta esetét emelte ki. Mindhárom esetben kiderül, hogy a helyi emlékezet mennyire eltér a történeti valóságtól. Somoskőújfalu története a legismertebb: a helyiek szerint egy fülész orvosnak köszönhető, hogy végül Magyarországon maradt a falu.

Ennek Zeidler Miklós kollégám ment utána nagyon alaposan egy most kiadás előtt álló tanulmányában. A forrásokban nincs nyoma Krepuska Géza fülészprofesszor és bazaltbánya-tulajdonos intervenciójának, vagy annak, hogy ő megműtött volna bárkit a határmegállapító bizottság tagjai közül. Ellenben úgy néz ki, hogy a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. érdekei játszottak szerepet abban, hogy a falu végül népszövetségi beavatkozás nyomán 1924-ben visszatért Magyarországhoz.

A határmegállapítós történeteknél részben az is előkerül, hogy olyan településekről van szó, amelyeket a határmegállapítás évtizedekre hátrányos helyzetbe hozott: a határ mellé kerültek, aztán neadjisten határsáv lett belőlük, kitelepítések történtek, a fiatalok elvándoroltak, kitelepítés, téeszesítés következett.

1990 után ezeken a helyeken volt egyfajta emlékezete a történteknek. Láthatjuk, hogy ezeknek a történeteknek mindnek van valamiféle  magva. Igen, Somoskőújfalu visszakerült, és volt egy vita a határról. Igen, Zajtán úgy tűnik, hogy a demarkációs vonalat slendriánul állapították meg. Ezek a történetek pedig éltek a helyi közösségekben, a rendszerváltás után bizonyos értelemben identitásképző  történetekké váltak. A hátrányos helyzetből jó néhány kis település úgy próbált kitörni, hogy fölépített egyfajta történetet aköré, hogy mi történt. Ezek lényegében helyi stratégiák arra, hogy abból a kétségtelenül hátrányos helyzetből, a borzalmas 20. századból ezek a települések valahogy kievickéljenek.

Somoskőújfalu kapcsán az jutott eszembe, hogy a helyiek esetleg nem azt próbálták-e feldolgozni, hogy a gazdasági szempontok – jelen esetben az erdő és a bánya – fontosabbak voltak annál, hogy milyen etnikai összetételű volt az adott, vitatott hovatartozású falu?

A gazdasági szempont egy hétköznapi ember számára mindig nehezebben megfogható. Ezek a történetek viszont  mind olyanok, amik jól megragadhatóak. Ez a régebbi legendákra is igaz. Például Georges Clemenceau valóban létező magyar menyéről szóló történet egy jól megragadható történet, hiszen az emberek nagy részének van apósa, anyósa, veje, menye. A fülészprofesszor, aki szívességből megműti a katonatisztet, aki viszonozza a szívességet; a furmányos bíró Susán, aki elintézi, hogy népszavazzanak a falu hovatartozásáról, holott nem is  volt népszavazás.

Az, hogy a Rimamurányi Vasmű bányáival mi a helyzet, jóval nehezebben megragadható. Tulajdonképpen így születik a folklór, hogy bizonyos, a hétköznapi élet nehezebben megragadható eseményeit megpróbáljuk lefordítani a magunk nyelvére. Ebben önmagában nem látok gondot. A könyvvel sem az volt a cél, hogy kinevettessük azokat, akik ezt gondolják, hanem az, hogy megpróbáljuk megérteni, hogy ez hogyan működik.

Problémásnak azt látom, amikor erre történeti tudat épül, neadjisten középiskolai tananyag, vagy politikusi beszéd. Példaként említhetjük Mátyás király álruhás történeteit. Szerintem senki sem gondolja azt, hogy Mátyás király azért volt nagy király, mert álruhában járt a nép között, hanem ott volt a fekete sereg és a közép-európai nagyhatalmiság. Ezt már a hétköznapi ember is el tudja választani egymástól, az oktatás erre figyel is. Trianonnál viszont azt érzem, ez nem vált szét. A magyarázatok sokszor legendaszerű magyarázatok. Lehet ezt gondolni, csak ez nem segít sem a jövő, sem a múlt megértésében.

A könyvben egy fél mondat erejéig szóba kerül Helemba is. Ott egyfajta csereügyletet szeretett volna elérni Magyarország? Hogy az Ózd melletti Susa legyen Csehszlovákia, Helemba pedig Magyarország része?

A magyar fél azt szerette volna, hogy a határátkelő ne Szobnál legyen, hanem Helembánál. Nagyjából azzal érveltek, hogy Magyarországnak ez kedvezőbb lenne. Viszont a csehek ebbe nem mentek bele, a magyar fél erre mondta, hogy jó, de akkor Susához ragaszkodik. Ez azért volt fura, mert a ma Ózdhoz tartozó Susa nincs ugyan megnevezve a békeszerződésben, az viszont elég világosan benne van, hogy melyik patakok vízválasztója képezi a határt. Ez alapján elég egyértelmű volt, hogy a település nem fog Csehszlovákiához tartozni a határmegállapítást követően, de a csehszlovákok valamiért mégis ragaszkodtak hozzá.

Talán mert volt egy beidegződésük a vízválasztókkal meg az ipartelepekkel: megint ott vagyunk, hogy Ózd is fontos ipartelep. Valószínűleg inkább ez játszott ebben szerepet.

Ha már vízválasztók, Helemba már az Ipoly túlpartján fekszik.

Így van. A könyvben ez annyira nem szerepel, de például Simon Attila könyvéből (Csehszlovák iratok a magyar–szlovák államhatár kijelöléséhez [1918–1920]) egyértelműen kiderül, hogy az egyik nagy kattanása a folyó volt a csehszlovák békedelegációnak. Érdekes lenne megnézni, hogy ez honnan jön, hogy kik voltak azok a gondolkodók, akik hatottak a csehszlovák politikusokra és szakértőkre. Itt van például Fedor Houdek, ő olvasott-e francia geopolitikai gondolkodókat. A korszakban nagyon erős az a gondolat, hogy természetes határok kellenek: folyó, hegy stb. Nem találtam nyomát, hogy ő ebbe nagyon beleásta volna magát. De valahonnan ez nagyon intenzíven benne volt a korabeli cseh/csehszlovák politikai gondolkodásban.

Bizonyos értelemben ez folytatódik 1945 után is a három faluval Pozsony előterében (szerk. Dunacsúny, Horvátjárfalu, Oroszvár). Már 191819-ben a csehszlovákoknak kell hídfő a Duna jobb oldalán, Esztergom, Győr térségében. Le is írják, hogy az esztergomi hídfő előterében csak szegény szlovák falvak vannak a határt akár a Pilis felé is ki lehetne kanyarítani. Vagy ott van Kisoroszi, a Szentendrei-sziget északi része is Csehszlovákiához tartozhatott volna egyes elképzelések szerint. Nagyon intenzíven benne van a korszak gondolkodásában is, de a csehszlovákoknál nagyon érződik, hogy ez volt a minden, a folyó mint stratégia elem.

Balassagyarmat, a legbátrabb város története is hangsúlyosan szerepel a könyvben. Mint ismert, a csehszlovákok 1919 januárjában megszállják a várost, majd a magyar lakosság, katonák és a vasutasok kiverik őket. A könyvben leírtak alapján arra is lehetne következtetni, hogy ez valahol egy szükségtelen lépés volt, hiszen a későbbi államhatár mindenképp az Ipoly lett volna.

Így van, de azt azért nem venném száz százalékra, hogy a csehszlovákok maguktól átadták volna a várost. A helyzet úgy néz ki, hogy a város egyrészt valóban hősiesen összefog, és egy véres ütközetben tíz ember meghal magyar oldalon, a másikon például a csehszlovák csapatok parancsnoka is foglalja vissza Gyarmatot, de maga az incidens el sem jut a párizsi békekonferenciáig.

Mi adta Balassagyarmat jelentőségét a korszakban?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Történelem

Trianon

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak