Napunk

N. Tóth Anikó: Selmecbánya nem enged, van még bányásznivaló bőven

N. Tóth Anikó. Selmecbánya, Óvár a háttérben. Fotó - Béres Gábor
N. Tóth Anikó. Selmecbánya, Óvár a háttérben. Fotó – Béres Gábor

N. Tóth Anikó írónak, irodalomtörténésznek idén áprilisban jelent meg új könyve, A szalamandra mosolya – A selmeci különös hölgy legendáriumából. A szerzővel a regény születéséről, rétegeiről és a Selmecbánya-titokról beszélgettünk.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Honnan jött az új könyved,  A szalamandra mosolya – A selmeci különös hölgy legendáriumából témájának ötlete?

Találtam egy nevet a selmeci frauenbergi temetőben, mocorogni kezdett bennem, írtam egy novellát, hogy megtudjam, ki volt Lill Emília, megjelent a Kalligramban valamikor a kilencvenes évek derekán, s Ágoston Attila barátom azt mondta, egy regény sűrűsödik benne.

Noha ez a műfaj akkor nagy falatnak tűnt, a megállapítás valahogy mégis évekig rezonált, és egy pályázati felhívásnak köszönhetően hirtelen felindulásból belevágtam. Ehhez talán kellett az is, hogy meglehetősen sokat üldögéljek a Divná paniról (különös vagy fura hölgyről) elnevezett bizarr kávéházban Selmecen.

Mikortól datálható a kapcsolatod Selmecbányával? Hogyan fedezted fel a várost?

A nyolcvanas években a külföldi egyetemi tanulmányokhoz Selmecbányán keresztül vezetett az út, vagyis a gimnázium negyedik osztályát Selmecen kellett kijárnom, mivel Budapesten szerettem volna ösztöndíjasként továbbtanulni.

Kénytelen voltam tehát felvételizni abba a – természetesen szlovák tannyelvű – „külföldi gimnáziumba”, amely nagy hangsúlyt fektetett a kommunista szellemű ideológiai felkészítésre, s ahol a magyar idegen nyelvként szerepelt a tantárgyak között. Ez elég abszurd volt számomra 11 évnyi magyar iskola után.

A szalamandra mosolya Selmecbányán. Fotó – Kis Lívia

Ezt hogy élted meg?

Kicsit börtönnek éltem meg, annál is inkább, mert havonta egyszer engedtek csak haza, ez is az edzés része volt. A ritka hazalátogatásokkor úgy búcsúztam a családtól, hogy megyek vissza a 16. századba. A város akkor nagyon nyomasztó volt, a műemlék épületek a végüket járták, semmi remény nem volt, hogy megmenekülhetnek az enyészettől.

Az üresen tátongó Óvárba szöktünk be olykor az egyik iskolatársammal, szerepjátékkal igyekeztünk kibírni a megpróbáltatásokat. Érettségi után elhatároztam, hogy kitörlök mindent az emlékezetemből, ami elég sikeres volt (pl. teljesen elfelejtettem, hol volt a kollégiumom).

Jó tíz évvel később kezdtem visszajárogatni főleg kulturális rendezvényekre. Aztán a város szépülni kezdett, újjászületett, s bennem is átrendeződött minden: a szorongató élményeket izgalmas kalandok váltották fel.

Milyen értelemben mondhatjuk azt, hogy ez egy Selmecbánya-regény? Mit jelent neked ma Selmecbánya?

A narratívák ehhez a városhoz kapcsolódnak, a figurák egykor ebben a városban éltek (vagy élhettek volna) tartósan vagy átmenetileg. Selmec az utóbbi három évben a világ közepe lett nekem, kimeríthetetlen kincsesbánya mind természeti értékeivel, mind épített kultúrájával és izgalmas múltjával.

Milyen a mai Selmecbánya viszonya a történelméhez?

Azt gondolom, hogy elfogadó és nyitott. Sok publikáció született a rendszerváltozás után, köztük tudományos és ismeretterjesztő munkák, melyek nem takargatják a város multikulturális értékeit.

Nem ritka, hogy egy-egy kirakatban magyar feliratú régi képeslapot látunk, szálláshelyek falain magyar nyelvű régi térképekkel lehet találkozni. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy sok magyar turista fordul meg a városban, Selmec pedig a turizmusból él. Részt vettem vezetett (szlovák nyelvű) városnézéseken, ahol teljes természetességgel volt szó a német és a magyar vonatkozásokról is.

2019-ben Selmec Szlovákia kulturális fővárosa volt, számtalan esemény éppen a sokrétű múlt feldolgozását célozta meg. A legerősebb élményt a Kosmopol című színházi előadás jelentette, mely egy selmeci polgárcsalád 20. századi történetét mesélte el.

Az oral historyra alapozó kísérleti „immerzív” színház egy 16. századi házban vonta be a nézőt testközelből a különböző etnikumok és kultúrák találkozásába, a történelmi események, politikai hatalomváltások ütközőpontjait is megmutatva, profi és amatőr színészek remek játékával.

Színes Selmecbánya. Fotó – N. Tóth Anikó

Hogyan készült a könyv? Érezhető, hogy komoly kutatómunkát végeztél. Milyen forrásokra támaszkodtál, hányszor barangoltál a városban?

Az elhatározás örömét, hogy regényt írok a városról, nagy ijedelem váltotta fel: hogyan vágjak bele, honnan közelítsek, mit emeljek ki.

Gyorsan tisztáztam magamban, hogy nem történelmi regény lesz, arra ugyanis a pályázati futamidő nem lett volna elég. Ez fel is szabadított bizonyos értelemben, de nyilván nem lehetett és nem is akartam megúszni az anyaggyűjtést.

Várostörténeti összefoglalók, bányaműveléstani szakkönyvek, életrajzok, művészettörténeti tanulmányok, interjúk, iskolai értesítők, almanachok, térképek, filmek lelkes fogyasztója lettem, böngészés közben mindig voltak jelek, amelyek nyomán elindultam egy-egy téma irányába, és igen: sokat jártam Selmecre, évi 8-10 alkalommal, olykor több napot is ott töltöttünk a férjemmel, fesztiváloztunk, túráztunk, egyre gyűlt az élményanyag, az inspiráció.

Hogyan kapcsolódik a szalamandra Selmecbányához?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Irodalom

Kalligram

Selmecbánya

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak