Napunk

Szvorák Zsuzsa: A gyerekek várták, hogy Zsuzsa néni felbiciklizzen a gimnáziumból és elkezdődjön a csoda

Szvorák Zsuzsa. Fotó - ADEVYK PT
Szvorák Zsuzsa. Fotó – ADEVYK PT

Szvorák Zsuzsának, a Füleki Gimnázium tanárának neve összeforrt a Zsibongó és az Apropó Kisszínpadokkal. Több évtizedes munkáját az utóbbi hetekben két díjjal is elismerték.

Szvorák Zsuzsa szerint a színjátszás egyik nagy haszna az, hogy a gyerekek olvasnak, emellett pedig színházértő emberekké válnak. Mindig a gyerekekkel, a diákokkal közösen építi fel a színpadra szánt darabokat, melyekbe az őket érintő problémák is bekerülnek. Beszélgetésünkből kiderül, hogy:

  • hogyan választanak témakört és hogyan áll össze a színpadra szánt darabok,
  • lezárul egy nagyon sikeres korszak, mivel a Zsibongó nem szerveződik újra,
  • hogyan lehet rávenni a diákokat a klasszikusok olvasására.

Szvorák Zsuzsa (1963) a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakon. Előbb a füleki alapiskola, majd 1993-tól a Füleki Gimnázium magyar szakos tanára. 1986-ban az alapiskolában alapította meg a Zsibongó Kisszínpadot. 1991-től dolgozik az Apropó Kisszínpaddal. Tanári hivatása mellett jelentős közéleti tevékenységet végez: elnöke a Csemadok füleki alapszervezetének, létrehozta a füleki Magyar Közösségi Házat. 2015-ben megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet a felvidéki magyarság hagyományainak továbbörökítése, színházi, rendezői, pedagógusi, közösségi munkája elismeréseként. 2020 januárjában vehette át a Pro Cultura Hungarica díjat. Évek óta önkormányzati képviselő, két cikluson át volt megyei képviselő az MKP színeiben. Füleken él, három gyermeke van.

Idén ön kapta az Arany Ámos-díjat a nemzetiségi pedagógus kategóriájában, meglepte az elismerés?

Meglepetés volt, a Duna Menti Tavaszon hívtak fel az oktatási minisztériumból, hogy az iskola vezetése jelölt és maximális támogatottsággal én nyertem el a nemzetiségi tanár díjat. Nagy elismerésnek és megtiszteltetésnek tartom.

Néhány héttel korábban a Duna Menti Tavasz alapítójáról, a Dusza Istvánról elnevezett életműdíjat is önnek ítélték, mivel a fesztivál létezése óta minden évben ott volt Dunaszerdahelyen, nyilván ez az elismerés másképp jelent sokat.

Személyesen ismertem Dusza Istvánt, éveken keresztül találkoztunk a Duna Menti Tavaszon, sőt, ő az a fajta színikritikus és tollforgató volt, aki élő kapcsolatot tartva a csoportokkal le-lejött hozzánk Fülekre és bátorított minket. Nagyon ösztökélt például arra, hogy helytörténettel foglalkozzam és mindenképpen élményszerűen tegyem ezt a gyerekekkel, és ennek a színház egy formája.

Tartottam vele a kapcsolatot akkor is, amikor már együtt zsűriztünk az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválon, nem egy falusi színjátszócsoportot együtt értékeltünk, együtt segítettünk. Baráti kapcsolatba kerültünk és ezért volt nagy megtiszteltetés, hogy a róla elnevezett életműdíjat idén megkaphattam.

Úgy éreztem, mindenki ott van körülöttem, több régi Zsibongó-tag is megjelent. Ez egy gyönyörű, bő három évtized volt, ami attól volt szép, hogy a gyerekek évente, kétévente vagy háromévente olyan irodalmi alkotással és élményszerű feldolgozással találkoztak, ami meghatározó volt az életükben.

Ezt nagyon nehéz megérteni annak, aki nem tagja ennek a mozgalomnak, de amikor osztálytalálkozóm van és mondok egy idézetet, a volt diákok még mindig tudják folytatni a szövegeiket a színdarabból. Ez azért nagyon jó érzés, mert ha mást nem adtam át, csak azt, hogy a klasszikusok szövegei megmaradtak a gyerekekben, hogy élményszerűen tanultak és olvastak, és boldogabbá tettem minden évben több hétvégén is a gyerekeket, azt hiszem, ezt a földiek is értékelik és az égiek is látják, nekem pedig boldogságforrás.

Szvorák Zsuzsa az idei Jókai Napokon. Fotó – Szvorák Zsuzsa archívuma

Mindig pedagógiai pályára készült vagy voltak színházzal kapcsolatos tervei? Mikor találkozott a kettő?

Nekem voltak színházi ambícióim, de meghatározó volt, hogy palócvidéken élünk. Az én általános iskolámban Ragyolcon volt színjátszókör, és nem egyszer főszerepet játszottam, ezért lehettem ott az első Duna Menti Tavaszon hetedikes diákként. Nagyon megfogott, hogyan játszanak a fülekiek, a losonciak, a nagydaróciak. Ezen a vidéken minden iskolában volt színjátszócsoport és nem is egy vagy kettő.

A jelenlegi Koháry István Alapiskolában korábban három csoport működött, én 1986-ban ott alapítottam meg a negyedik csoportot, a Zsibongót. Kerekes Évával először együtt rendeztünk, majd külön, egyszerre működött a Zsibongó és az Apropó Kisszínpad. Az utolsó évtizedben sikert sikerre halmozva már a Füleki Gimnázium és a helyi Csemadok csoportjaként működött a Zsibongó Kisszínpad.

Nagy hagyománya volt a színjátszásnak, sokat utaztunk, jártunk a pozsonyeperjesi táborba, ezek egy életre meghatározó élményt adtak. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen a magyar szak mellett, már lehetett ismerkedni a drámapedagógiával. Nagyon tetszett nekem, hogy ezt bele lehet vinni a tanítás menetébe, eltökéltem, ha visszajövök Fülekre tanítani, akkor biztosan foglalkozni fogok a színjátszással vagy legalább beviszem az órákra ezt az élményszerű tanítást.

Hogyan tudta összehangolni a két csoport munkáját?

Volt, hogy alig csengettek ki és én biciklire pattanva kerekeztem az alapiskolába. Laboda Robi volt diákom sokszor emlegeti, hogy: „amikor pénteken már mindenki focizni ment, mi vártuk, hogy Zsuzsa néni felbiciklizzen a gimnáziumból és elkezdődjön a csoda.” Mert a gyerekek csodaként élik meg azt is, ha két percig szerepelnek, azt pedig még inkább, ha csoportban szerepelnek színdarabban. Már a próbafolyamat is nagy örömöt okoz nekik, de az előadástól, a tapstól nincs jobb érzés.

Két év kihagyás után rendezték meg újra a Jókai Napokat Komáromban. Természetesen a füleki csapat is jelen volt. Fotó – Szvorák Zsuzsa archívuma

Hogy képzeljük el a munkát? Hogyan dől el, milyen darabot dolgoznak fel és hogyan készül a forgatókönyv?

Általában ilyenkor év végén már kattog az agyam, hogy mi legyen a következő darab. Már nyáron készülök, mert ezzel időt nyerek. Mindig változik a felállás, mert lemorzsolódik egy-egy gyerek, de újak is érkeznek, ezért olyan, mintha minden évben teljesen új csapattal kezdenénk. Szeptemberben eléjük teszek egy kínálatot, mindig több lehetőség közül választhatnak a csoportok, a gyerekek és mindig beleszólhattak a darabválasztásba.

Megbeszéljük, hogy egyrészt kivitelezhető legyen, másrészt, hogy nekik is tetsszen. Én nagyon szeretem a balladákat dramatizálni, de volt olyan csoportom, amely lesöpörte az asztalról az elképzelésemet, mert ők valami modern dolgot szerettek volna, így musicalre váltottunk. Ha kiválasztottuk a témát, elkezdődik a szövegfeldolgozás, az improvizáció, azok a munkák, melyek összekovácsolják a csapatot. Ezt követően megtanulják a szövegeket és a háttérmunka következik, például a díszlet elkészítése.

A színjátszásnál fontos szerepe van a szövegnek, a szakkörös gyerekek könnyebben vesznek kézbe nehezebb szövegeket is?

Tisztelet a kivételnek, de nagyon keveset olvasnak a mai gyerekek, inkább film- és zenefogyasztók, de nem irodalomfogyasztók és főleg nem kézbe fogható, papír alapú könyvfogyasztók. Én ezért tartom nagyon fontosnak a színjátszást és azt az irányítást, ami belőlem fakad, ez pedig azt jelenti, hogy vagy klasszikusokat olvasunk, vagy mivel 2023-ban Petőfi-emlékév lesz, ezért már most elültettem a fejükben, hogy Petőfit olvassanak, vele foglalkozzanak.

Nem kész szövegkönyvet teszek a gyerekek elé soha, csak szövegeket, utalásokat. Például az idén azt javasoltam nekik, hogy mesével foglalkozzunk, mondtam nekik tíz címet, olvassák el, melyik tetszene nekik, és elolvasták a szövegeket.

A nagyokkal Mikszáth elbeszélést dramatizáltunk, csak az író nevét mondtam meg nekik, azt nem, hogy regényre vagy novellára gondolok-e, még akkor sem, ha már volt elképzelésem arról, mit tudnék megrendezni. Amikor elkezdtünk beszélgetni kiderült, hogy a Fekete város, a Szent Péter esernyője is tetszett nekik, de ezeket nehéz lett volna színpadra vinni. Elmondtam egy-két elbeszélés vázlatát, hogy felkeltsem az érdeklődésüket. Tulajdonképpen ez a haszna a színjátszásnak, olvasnak azért, mert abból színdarab lehet.

Van olyan szöveg amit elutasítanak?

Mindig van olyan, amit elutasítanak, de általában kompromisszumot tudunk kötni. Így volt ez Mikszáthnál is, három szöveggel számoltam, de még egy kislány szeretett volna szerepelni, és bár nehéz egy hónap alatt egy már meglévő darabba belerakni még egyet, de elolvasták a Tímár Zsófi özvegységét, volt is hozzá ötletük és szerették volna megjeleníteni. Így hát megoldottam.

A közönségnek tetszett, a zsűrinek nem teljesen, de ez engem nem frusztrál. Ellenkezőleg, az ösztökél, hogy a gyerekek olvassanak még többet és a színház lehetőséget ad erre. A színjátszó gyerekek mindig olvasnak és ami nagyon fontos, színházértő emberek lesznek. Például idén a Jókai Napokon megnéztük Örkény Tóték című darabját. A darab után beszélgettünk és nagyon jó dolgokra hívták fel a figyelmemet, tanulni lehet tőlük. Büszkeséggel tölt el, hogy rá lehet venni őket az olvasásara.

Volt olyan diákom, aki primóban egy könyvet sem olvasott el, sekundóra viszont már évi harminc könyvnél tartott. Nem állítom, hogy ez csak az én sikerem, hanem annak, hogy megízlelte az olvasás gyönyörét, és onnantól kezdve már magával ragadja a gyereket. Mindegy mit olvas, nem kell, hogy klasszikust olvasson.

Minden darabba beleszövik a diákokat érdeklő problémákat. Fotó – Szvorák Zsuzsa archívuma

Mit jelentett a Zsibongónak és az Apropónak a két pandémiás év?

Én hálát adok Istennek, hogy lelassította az életünket, mert már nagyon szükség volt rá. Ha nincs a pandémia, lehet, hogy már nem rendezek új darabot. A járvány lehetőséget adott arra, hogy én is elmélyüljek az irodalmi anyagban, hogy lassabb tempóban gondoljam át a színdarabok adta lehetőséget.

Tudom, hogy a gyerekeknek ez nem volt annyira jó, mint nekem, mert ők a kollektíva, a csapat hiányát élték meg. Eleinte tetszett nekik, de idővel egyre nehezebbé vált számukra ez az időszak. A Zsibongó csapata tulajdonképpen az osztályom, velük könnyebb volt visszaállni, mert egy közösséget alkottunk, és a szabályok szerint próbálhattunk.

A nagyokkal viszont nem tudtunk próbálni, így a Jókai Napokon bemutatott darab teljesen más, mint amit az Egressy Bénin bemutattunk. A járvány miatt ez a csapat teljesen kicserélődött, ugyanazt a darabot tanulta be a következő gárda, de az első nem tudta bemutatni.

Azért jött jól a pandémia, mert úgy érezte kiégett? Felmerült esetleg az is, hogy végleg befejezi a rendezést?

Többször megfordult a fejemben. Azt hinnénk, hogy ahogyan idősebbek leszünk egyre kevesebb feladatunk lesz, mert átveszik a fiatalok, de ez nem így van. Megszokta a közeg azt, hogy Zsuzsa teherbíró, hogy adhatunk neki több feladatot, és én nagyon sokáig nem tudtam nemet mondani. Nagy elhatározás volt, de azt hiszem, jó döntés a részemről, hogy a Zsibongót már nem fogom folytatni. Ez az osztály most felmegy a gimnáziumban, ott már Apropó-tagok lehetnek, nem fogok egy újabb Zsibongót összehozni.

Nem akkor kell abbahagyni, amikor már csak vonszolja magát az ember és nem tud lelkesedni a gyerekekkel, hanem akkor, amikor a csúcson van. Az idei gyémántsáv is bizonyítja, hogy a Zsibongóval csúcson voltunk, és itt érdemes abbahagyni. Az Apropóval még tervezek három évet, és idővel vagy azért lesz folytatása, mert űrt hagyunk magunk után és jön valaki, aki foglalkozni fog a színjátszással, vagy ez a fajta kulturális élmény megszakad.

Egyelőre nincs a láthatáron utód, aki átvehetné a stafétabotot?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

57. Jókai Napok

Kultúra

Oktatás

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak