Szarka László: A tizenkilencedik század lassacskán a helyére kerül, de Trianonnál elszakad a cérna. Egyszer ki kell majd beszélnünk az asszimilációs konfliktusok kérdését is

Ha akarjuk, semmi nem változott, ha akarjuk, minden megváltozott, mondja a szlovák történelemszemlélet átalakulásáról Szarka László szlovákiai születésű történész, a budapesti Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa és a komáromi Selye János Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott tudományos főmunkatársa.

Szerinte a szlovákiai magyarok jelenlegi helyzetét nem lehet összehasonlítani a Husák-korszakkal, aki mégis ilyet mond, annak ezzel valami célja van. Roman Holec munkásságát nagyra tartja, de nem ért vele egyet abban, hogy a magyarok egyedül maradtak volna 1848-ban vagy 1918-ban.

Olvassa el

Roman Holec történész: A magyarok egyedül maradtak 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, és most ugyanez történik

Az interjúban egyebek mellett arról beszél:

• hogyan alakult át a történetírás Kelet-Közép-Európában,
• mennyiben változott a szlovák történetírás viszonya a Magyar Királysághoz,
• mik azok a kérdések, amelyekben még mindig nagyon távol vannak az álláspontok,
• létezik-e valamiféle nosztalgia az 1918 előtti idők iránt a szlovákok körében,
• hogyan látja a szlovák–magyar kapcsolatokat,
• miért viszonyul másként Szlovákia és Magyarország az ukrajnai háborúhoz.

Ön nagyon sokat foglalkozik a magyar–szlovák kapcsolatokkal, illetve azzal, hogy közeledjen egymáshoz a magyar és a szlovák történész szakma. Jelenleg is dolgozik valamin ezzel kapcsolatban?

Idén tavasszal készült a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának Történelem Tanszékén a 19-20. századi kapcsolattörténeti tankönyvem.

Minden évben egy-két hallgató ebből a témakörből írja szakdolgozatát. Közös kutatási programok részeként több projektben, illetve kötetben vizsgáltuk, vizsgáljuk a konfliktusokkal terhelt 1920–1930-as évek államközi, illetve többségi–kisebbségi viszonyait. Ez évben pedig a csehszlovák, illetve szlovák egyházpolitikának a szlovákiai magyar református egyházzal szemben gyakran diszkriminatív magatartását vizsgáljuk.

Miután az MTA Történettudományi Intézetéből negyvenkét után nyugdíjba vonultam, Rácz Árpád és Szalai Zoltán társigazgatók megtisztelő felkérése alapján a két éve létrejött Rubicon Intézet munkájában nemzetiségtörténeti tanulmányokkal, vitaestek, konferenciák rendezésével kapcsolódtam be.

Ez év tavaszán például a csehszlovák–magyar lakosságcsere kezdetének 75. évfordulója alkalmából rendezett konferencián először vizsgáltuk együtt a felvidéki magyarok és a magyarországi németek kitelepítését, illetve a magyarországi, volhíniai, romániai szlovákoknak Csehszlovákiába történt áttelepítését. Az előadások alapján készülő tanulmánykötetet a Rubicon Intézet kiadásában forráskötettel kiegészítve szeretném megjelentetni.

A pályafutása alatt hogyan alakult át a szlovák történelemszemlélet? Lehet-e azonosítani valamiféle korszakokat, azokra mik voltak a jellemzők?

A pártállami évtizedekben született szlovák és magyar történésznemzedékek egyaránt folyamatosan szembesültek azzal az ideológiai kizárólagossággal, amely a rendszer négy évtizede alatt változó vehemenciával az osztályharcos szemlélet és az egypártrendszer cenzurális kalodájába igyekezett minden társadalomtudományt ellenőrzése alatt tartani.

Fiatal pozsonyi egyetemistaként gyakran szembesültünk a Husák-korszak normalizációs reflexeivel. Éppen most írtam a Gyönyör József-emlékkönyvben a pozsonyi és általában a kisebbségi magyarok pokoljárásáról, amikor Duray Miklós körül szerveződött jogvédő bizottság, a Duray-per és persze a bős–nagymarosi vízlépcső nyomán 10-15 éven át igazi jégkorszaki állapotok uralkodtak a kapcsolatokban.

Az a szovjet típusú, a szocialista nemzet egységét asszimilációs politikával felerősíteni próbáló szlovák nacionalizmus a történetírásban is éreztette a hatását. Én 1976-ban jöttem át Magyarországra, de egyévnyi hivatalos hontalan állapot után, immár magyar állampolgárként továbbra is folyamatosan hazajártam Csehszlovákiába.

Előtte végzős egyetemistaként rövid időre még az akkor készülő hatkötetes Szlovákia történetének előmunkálataiba is bekapcsolódtam, de a korszak szlovák történelemfelfogására jellemző „dehungarizációs” megközelítést a már Pesten kiadott kritikus tanulmányaimban, majd a Magyar–Csehszlovák Történész Bizottság magyar tagozatának közös állásfoglalásában határozottan bíráltuk és elutasítottuk.

Magyar és csehszlovák történészek eszmecseréje a régi magyar család- és személynevek, valamint a helynevek írásmódjáról címmel magyarul és angolul, könyv alakban is kiadott magyar állásfoglalás elutasította a történeti névanyag utólagos átírását, meghamisítását, illetve a szlovákiai magyar helységnevek használatának tiltását. Ma már a mértékadó szlovák történészek – pl. Dušan Kováč, Eva Kowalská, Elena Mannová, Roman Holec – elhibázottnak tartják az egész „dehungarizációs” elképzelést.

Az 1989 után megjelent első szlovák történeti összefoglalások pedig, szakítva a szűkkeblű csehszlovakista koncepcióval, a szlovákok 1918-ig tartó történelmének természetes történeti kontextusaként határozták meg a soknemzetiségű Magyar Királyságot.

Ez milyen eredménnyel járt?

Ebből kiindulva az elmúlt húsz-huszonöt évben szlovák részről is sikerült újra megteremteni az érdemi együttműködésnek, a szakmai vitáknak vagy a közös város- és régiótörténeti, család- és nemzetiségtörténeti kutatásoknak a szakmai feltételeit.

Mindebben fontos közös fejleménynek számít, hogy bár nagy késéssel, de az 1990-es években elkezdődött a kelet-közép-európai történetírások felzárkózása Nyugat-Európához, ahol a társadalomtörténeti megközelítések váltak uralkodóvá.

Trónfosztottá vált a politikatörténet, s ezzel együtt a kizárólag nemzeti szempontokban gondolkodó történetírás Nyugat-Európában fokozatosan háttérbe szorult, és előtérbe került a társadalomtörténet, a mentalitástörténet, a hétköznapok története.

Kelet-Európában 1989 után a nemzeti történetírás újra nagy lendületet vett, de ezzel együtt mind a cseh, mind a szlovák, mind pedig a magyar történetírásban nagyon gyorsan felpörgött a társadalomtörténeti értelmezések jó értelemben vett divatja.

Magyarországon a Hajnal István Kör, Kövér György, Gyáni Gábor, az akadémiai intézetek és egyetemi tanszékek erőfeszítésének az eredménye, hogy már a magyar történetírásnak is a társadalomtörténet talán az egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb irányzata.

Laikus kérdés: miért fontosabb a társadalomtörténet, mint a politikatörténet?

A politikatörténet gyakorlatilag az állam történetét jelenti és nagyon erősen etnocentrikus. Az állam a megrendelő, a fő szponzor, tehát az állam gyakran el is várja azt, hogy mit kutassanak, milyen eredmények szülessenek.

Robert Fico annak idején a szlovák önálló államiság 15. évfordulóján ezt nevezte „racionális állami historizmusnak”, és Szvatopluk „szlovák király” pozsonyi várudvaron vagy Cirill és Metód komáromi körforgalomban felállított szobrával is egyértelművé tette, a történelmet ő továbbra is a hazafias nevelés segédtudományának tekintette.

Így viszonylag kevés tere van a történésznek arra, hogy ha rátalál olyan forrásokra, amelyek nem föltétlenül illeszkednek bele az adott korszak államfelfogásába, politikai felfogásába, azt feldolgozza, értemezze és közreadja. És ez baj.

Ezzel szemben a társadalomtörténet valóban arról szól, ami a történelemnek a lényege: az emberekről. Profán egyszerűséggel megfogalmazva: a történettudomány az emberek cselekedeteinek, gondolatainak, alternatíváinak a folyamatos újraértelmezése.

A társadalomtörténetben megjelenik egy sor lehetőség: megjelenik a nők története, a gyermekek története, amit korábban a politikatörténetbe jószerivel csak akkor fért bele, ha királynők, királynék történetét kellett megírni. Ha nem volt királynő vagy királyné, akkor nem volt nőtörténet.

Ez a folyamat többé-kevésbé párhuzamosan az összes környező ország történetírásában lezajlott, a szlovák és a magyar történetírással párhuzamosan a számunkra még midig közelinek számító cseh történetírásban is.

A szlovák történetírás viszonya a magyar múlthoz vagy a szlovákoknak a magyar királyságon belül betöltött szerepéhez átment valamilyen változáson az elmúlt 30-40 évben? 

Ha akarjuk, semmi nem változott, ha akarjuk, minden megváltozott.

Roman Holec írta le a szlovákiai viszonyokról, a magyar történetírásban meg Gyáni Gábor és sokan mások, hogy a történészek mindig négy-öt fő csoportba sorolhatók.

Vannak az akadémiai történészek, akik folyamatosan módszertani innovációkban gondolkodnak, és a történelem kritikai értelmezését tekintik tudománynak.

Van a nemzeti történetírás, és ennek is van egy szélsőségesebb, nacionalista irányzata.

A nemzeti vonal mind a három említett történetírásban igen erőteljesen jelen van. Intézményesült is, például a szlovák történetírásban a Matica történeti intézete ilyen, bár ott is vannak különböző hozzáállású kollégák.

A magyar történetírásban is jelen vannak azok a kollégák, akik számára az etnocentrikus megközelítés a legfontosabb: a történeti tények feltárásában a történeti tények olyan csoportosítását tekintik fő feladatuknak, hogy abból mindig és minden körülmények között a magyarság kerüljön ki győztesen.

Ha összeengednénk ilyen magyar és szlovák kollégákat, abból alighanem tömegverekedés vagy jobb esetben süketek párbeszéde lenne.

Azt viszont magam is többször megtapasztaltam, hogy amennyiben akadémiai történészek vitatkoznak, abból gyakran unalom lesz. Kölcsönösen úgy el tudunk beszélgetni egymással, hogy az égvilágon semmi nem történik. Mindenesetre legutóbb, június elején Besztercebányán a Magyar–Szlovák Történész Bizottságnak a konferenciáján sikerült érdemi szakmai vitát megszervezni. A kollaboráció és ellenállás sokat vitatott kérdéseit vizsgálva a két ország történészei a második világháború szlovákiai és magyarországi jelenségeinek hasonló, közös és ellentétes vonásait tárgyalták.

Aztán természetesen van a történelmi publicisztika, ahol az újságíró kollégák legtöbbször kivont kardokkal viaskodnak, s ezzel a többszáz oldalas könyveket író történészekkel szemben jóval könnyebben és jóval nagyobb számban tudják megszólítani és befolyásolni az olvasókat. Ezért is tartom nagyon fontosnak azt, ami például a Rubicon Intézet egyik alapfeladatát jelenti: jól átgondoltan be kell vonni a történészeket az elektronikus sajtóban nagy erőkkel folyó mediális, köztörténeti vitákba.

És persze minden országban jelen van a tankönyvekben megjelenő kanonizált történelem, azaz a történelem szigorúan egységes értelmezésben, tanulásra, vizsgáztatásra alkalmas formában megfogalmazott hivatalos kánonként való közvetítése.

Amit sok magyarországi kollégámmal együtt kijelenthetek, hogy Magyarország jelenlegi hét szomszédja közül az elmúlt harminc évben egészen bizonyosan a magyar és a szlovák történetírás, a történetírók akadémiai, egyetemi csoportjai tettek a legtöbbet azért, hogy próbáljanak meg együttműködni. Tény ugyanakkor, hogy Szlovákiában viszont a csehországi szakmai kapcsolatok a legszervezettebek.

Együttműködés nélkül ugyanis nincs közeledés. Egyetemeink és az intézeteink nagyon szoros kapcsolatokat építettek ki: például az eperjesi a debreceni egyetemmel, az egri a besztercebányai egyetemmel, a Történettudományi Intézet a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetével, a dunántúli – pécsi, győri, soproni – tanszékek a komáromiakkal.

Közös projektekben dolgozunk együtt. Ami azért fontos, mert ha mindenki kizárólag maga írja saját használatra a történeti munkákat, abból nem lesznek közös elképzelések. Ez különösen az évszázadokon át közös királyságban, 1526 és 1918 között pedig közös birodalomban élt közép-európai népek történelmében óhatatlan elfogultságokhoz és egyoldalúságokhoz vezethet.

Mik azok a témák, események vagy személyiségek, akiknek a megítélése közeledett egymáshoz?

Úgy gondolom, a 19. század lassacskán a helyére kerül. 1848 – vagy Demmel Józsefnek köszönhetően – Štúr ügyében mára már nincsenek igazán alapvető nézeteltérések. Aki a források szintjén tanulmányozza Štúrt meg Kossuthot, az nagyjából eljut oda, ahova Demmel József a maga szisztematikus munkájával eljutott. A korabeli nemzetépítő nacionalizmusok első igazán nagy, tragikus konfliktusában minden érintett nemzeti mozgalom igyekezett a saját nemzeti közösségét és annak területi bázisát a lehető legtágabban meghatározni, ami óhatatlanul súlyos konfliktusok forrásává vált.

A kiegyezés 1867–1918 közötti félévszázadának megítélésében korábban totális szembenállás volt a szlovák és a magyar történészek között. A szlovákok számára ez a korszak a fokozott nemzetiségi elnyomás évtizedeit jelentette, a magyar történetírásban pedig a gazdasági, társadalmi modernizáció periódusaként értelmezzük ezt a félévszázadot.

Mára ezek is nagyjából a helyükre kerültek, amennyiben a szlovák kollégák többsége is hajlandó elfogadni, hogy ez az időszak a felső-magyarországi szlovák régió gyors fejlődésével hozzájárult a szlovák többségű vármegyék elmaradottságának felszámolásához. Magyar részről pedig a korszak elhibázott kormányzati nemzetiségi politikájának bírálata jó ideje része a kiegyezés koráról alkotott képnek.

Aztán Trianonnál hirtelen elszakad a cérna.