Harvardi szakértő: Kétpólusú világ felé tartunk, amelyben Oroszország Kína alárendeltje lesz

A háborúknak megvannak azok a megjósolhatatlan tulajdonságai, hogy saját célokat és következményeket teremtenek. Bár nem tudjuk, milyen lesz a világ öt év múlva, lehetséges, hogy visszatérünk a két nagy tömb kétpólusú állapotához. Az egyik oldalon a Nyugat, a másikon Oroszország és Kína áll majd.

Ezúttal azonban a másik tömböt Kína vezeti majd, Oroszország pedig alárendelt partner lesz, mondja a Denník N-nek adott interjújában Richard Parker közpolitikai szakértő, a Harvard Kennedy School of Government oktatója és a Shorenstein Média-, Politikai és Közigazgatási Központ elemzője.

Szerinte Oroszország egyenrangú akar lenni az USA-val, de nem tudjuk, hogy valójában mit jelent számára az egyenlőség. „Ez a következő 50 év igazi kihívása” – mondta Parker.

Richard Parkerrel arról beszéltünk:

• hogyan vélekedett az USA Oroszországról a Szovjetunió bukása után, és hogy megsértette-e Putyint azzal, hogy nem tartotta fontosnak az országot;
• az Egyesült Államok szuperhatalmi státuszáról és arról, milyen hatással van a külpolitikára ez a kivételesség;
• az Ukrajnának nyújtott segítségről, és a jelzésekről, amelyeket Biden küld a világnak;
• a háború lehetséges alakulásáról, mit hoz az Egyesült Államoknak, és hol találja magát Európa, ha visszatérünk a két tömbből álló kétpólusú világhoz.

Hogyan értékelte az Egyesült Államok Oroszországot a Szovjetunió bukása és az ukrajnai háború kitörése között? Fenyegetésként? Vagy nem tartotta fontos szereplőnek? Arról is lehet hallani, hogy Putyin sértve érzi magát, mert szerinte az USA megalázta Oroszországot és nem tekintette egyenrangú partnernek. Így volt?

A Szovjetunió bukása nagymértékben csökkentette Oroszország jelentőségét az Egyesült Államok szemében. Az atomháború veszélyének érzése teljesen eltűnt. Az 1990-es években megjelent egy olyan neokonzervatív értékelés, hogy mi voltunk az egyetlen szuperhatalom a világon, aki senki sem tudott legyőzni.

Jött Irak, Afganisztán, szeptember 11. A terroristákról mint fontos szereplőről beszéltünk, és Oroszország valahol a háttérben maradt. Az Obama-kormány indulásakor Kína már potenciális szuperhatalommá nőtte ki magát és Oroszország számára megint nem maradt hely. Akkoriban arról beszéltek, hogy a figyelem az európai és az atlanti térségről átcsúszott az ázsiai és csendes-óceáni térségre.

Az USA nem észlelt semmilyen figyelmeztetést Oroszország irányából?

A Clinton-adminisztrációban többen, akiket ismerek, azt állították, teljesen meglepte őket, hogy a részeg Jelcin után megjelent egy olyan valaki, mint Putyin, aminek következtében a Kremlben egy ultranacionalista van. Csecsenföld és Grúzia figyelmeztetés volt, de az Egyesült Államok továbbra is úgy gondolta, kelet felé tolhatja a NATO határait. Vonzó volt kelet-európai országokat nyugati pályára állítani, és azzal áltatni magunkat, hogy Oroszország ezzel úgysem csinál semmit.

Oroszország megpróbált tenni ellene, ennek eredményeként a NATO még jobban terjeszkedik.

Az, hogy Svédország és Finnország csatlakozik a NATO-hoz, egy nem tervezett következmény, amely nem szerepelt sem Putyin, sem az amerikaiak tervében. És ez lényegében nem jelent semmiféle nyereséget a Nyugatnak, inkább csak egy szimbolikus pofon Putyinnak.

Amióta a szuperhatalom kifejezés megjelent, az Egyesült Államok az egyetlen ország, amely soha nem veszítette el ezt a státuszt. Ez megváltoztatta bármilyen módon az amerikai külpolitikát? Született valamiféle kivételességérzés?

Az egyetlen szuperhatalom gondolatát az ultrakonzervatívok már az elején megkérdőjelezték. A demokraták vonakodtak kijelenteni, hogy az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom, mert ezt veszélyes kifejezésmódnak tartották.

Az ‘90-es években a republikánusok és a demokraták is nagyon érdeklődtek az amerikai befektetések és a Kínával való stratégiai együttműködés bővítése iránt, és ha az USA-ról mint az egyetlen szuperhatalomról beszélnek, az elronthatta volna ezt az együttműködést.

De most már egészen más lesz a tánc Kínával. Már el is kezdődött, kereskedelmi szankciókat vezettünk be, és jeleztük, hogy nem fogadjuk el katonai bázisok építését az Dél-kínai-tenger szigetein. Úgy gyakorlunk nyomást egymásra, ahogy a szuperhatalmak teszik.

Miért nem avatkozott be az USA Donbász megszállása vagy a Krím annektálása után?

Ezeknek a konfliktusoknak nem volt esélyük atomháborúvá nőni. Oroszország ekkor bizonyította az erejét, és hogy képes atomfegyver nélkül is elérni a céljait. Most más a helyzet. A Nyugat továbbra is azt gondolja, hogy Putyin blöfföl az atomfegyverekkel, de egyúttal tart is egy kicsit attól, hogy ha Putyint sarokba szorítják, használni fogja őket.

Az USA mindig is tudatában volt annak, hogy Oroszországnak vannak nukleáris fegyverei. A stratégiai gondolkodásban mindig ezek a kérdések vannak szem előtt: Valószínű-e, hogy az atomfegyvert birtokló használni fogja őket, és ha igen, milyen körülmények között? Jelenleg ennek a valószínűsége arra a szintre emelkedett, amin az 1960-as években volt. Most mindkét félnek nagyon kell vigyáznia, hogy ez az egész nehogy kubai válsággá alakuljon (a kubai válság a Szovjetunió és USA közötti konfliktus volt 1962-ben amiatt, hogy a szovjetek a nukleáris rakétákat telepítettek Kubába – a szerk. megj.).

Az USA tehát kötéltáncot jár aközött, hogy ne dühítse fel Putyint, de segítsen is Ukrajnának.

Pontosan. Mindig több oka van annak, hogy egy ország miért úgy dönt, hogy háborút vagy háborúhoz hasonló konfliktust fog vezetni. Mert Ukrajna számára ez egy háború, az USA és a Nyugat számára háborúhoz hasonló konfliktus. Nem küldünk oda hadsereget. Az ukránoknak viszont ez a konfliktus az életükbe kerül és ez a háború valódi mércéje.

A határ ugyanott marad. Nem küldünk csapatokat.

Egyelőre. Biden többször is kijelentette, hogy az USA nem küld katonákat, ezzel Oroszországnak azt a jelzést küldve, hogy az Egyesült Államok nem fogja a konfliktust egy nukleáris háborút közel hozó helyzetté eszkalálni.

A maga módján ez Vietnamra hasonlít abban az értelemben, hogy az USA soha nem tört be Észak-Vietnamba (amit Kína és Oroszország támogatott – a szerk. megj.), sem Oroszországba vagy Kínába. Arra is ügyeltek, hogy ne avatkozzanak be, amikor kínai és orosz hajókról észak-vietnami kikötőkben fegyvereket pakoltak ki a Vietkongnak (kommunista forradalmi szervezet – a szerk. megj.). Egy konfliktusban mindkét félnek vannak határai, és jelzéseket küldenek, hogy ezek a határok hol vannak.

Biden néhány napja bejelentette, hogy az USA dollármilliárdokat különít el Ukrajna megsegítésére és a gabonaexport támogatására. Ezzel milyen jelzést küldött?

Ez Ukrajna tartós támogatásának jele egy olyan pillanatban, amikor úgy tűnik, Oroszországnak sikerül valamit elérnie Donyeckben. Az ukránok moráljának fenntartása ugyanúgy fontos, mint a fegyverszállítmányok, ezért Biden az a jelzést küldte nekik, hogy segítünk.

Egyúttal jelzést küldött a világ többi részének is, különösen a fejlődő országoknak, akik az ukrán gabona hiánya okozta élelmiszerválságtól félnek, hogy segítünk.

Biden tudja kezelni a háborút?

Ezt akkor fogjuk tudni megítélni, ha befejeződnek a harcok. Most még túl korai lenne. Fennáll azonban két kockázat. Az egyik, hogy a háború még nagyon sokáig tart, drága, véres és veszélyes lesz. Emberi értelemben veszélyes az ukránoknak, kicsit másként az Egyesült Államoknak, ami 20 év Afganisztán és 20 év Közel-Kelet után, amelyek egyike sem tűnik nagy győzelemnek az USA számára, belekeveredett egy újabb háborúba.

Biden ellenfelei ezt kihasználják, a republikánusok bírálják Ukrajnával kapcsolatban, a szélsőségesebbek kezdetben minden Ukrajnának nyújtott segítséget elleneztek. A második kockázat az,