Napunk

Cseheket fuvaroz az ukrajnai ádáz harcokba: látták, milyen elvetemült az ember, mintha a középkorba csöppentek volna

Cseh harcosok Ukrajnában. Fotó – D. Ř. archívuma
Cseh harcosok Ukrajnában. Fotó – D. Ř. archívuma

Borogyankában szörnyűségeknek voltunk tanúi. Az oroszok humanitárius segély ürügyével összehívták az embereket, és amikor összegyűltek, gránátokat dobtak rájuk. És az, amit a csecsen csapatok a mentálisan sérültek intézetében műveltek… Nem tudok erről beszélni, meséli David Řehoř IT-menedzser és önkéntes.

Hosszú ideje segít másokon, például csontvelő-adományozással. Mi adta meg a végső löketet, hogy már a háború kitörésétől segíteni fogja Ukrajnát azzal, hogy harcosokat fuvaroz Csehországból?

Érdekesen indult az egész – a munkáltatóm, egy nagyszerű cseh IT-cég felhívta a figyelmemet, hogy már két éve egy nap szabadságot sem vettem ki. Állítólag még 39 napom maradt. Így hát elkezdtem kivenni a szabadságomat. Ekkor történt, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

A kezdeti sokkot követően, amikor az ember nem akarja elhinni, hogy mi történt valójában, hirtelen arra vágyik, hogy valami konkrét dolgot tegyen. A háború csütörtökön kezdődött, és már azon a hétvégén a Mníšek pod Brdy-i általános iskolában egy nagyszerű rendezvényre került sor – a diákok anyukái sütésbe fogtak és hétfőn „reggelit készítettek Ukrajnának”.

A rétesek és kalácsok árusításából csak azon az egy reggelen 160 ezer cseh korona, vagyis csaknem 6500 euró gyűlt össze. Aztán az emberek elkezdték hordani a tápszert, pelenkát, bébiételt, mígnem nagy halom humanitárius segély gyűlt össze.

Később csatlakozott a háborús veteránokat segítő Vörös pipacsok (Vlčí máky) egyesület.

Az egyesülettel már a pandémia idején is együttműködtünk, amikor megalapítottuk a Motorosok segítenek (Motorkári pomáhajú) elnevezésű csoportot. Otthon varrott szájmaszkokat szállítottunk az idősek otthonába, szociális otthonokba, eleinte még a kórházakba is.

Ezúttal a Vörös pipacsok úgy határozott, hogy katonai felszerelést, vagyis térdvédőket, golyóálló mellényeket, sisakokat stb. fog küldeni Ukrajnába. Gyorsan megállapodtunk, és az első transzportunk humatitárius segélycsomagokkal és katonai felszereléssel már öt nappal a háború kezdete után elindult.

Az volt a feladatunk, hogy olyan helyre juttassuk ezeket a holmikat, ahol hasznukat veszik, ez pedig Petr Pavel hadseregtábornok csapata révén sikerült. Az útra egy kölcsönbe kapott furgonnal indultam. A mai napig megmosolygom, ha eszembe jut, mit szállítottam – babatápszert és golyóálló mellényeket.

És ha már ott volt, nem tért haza üres furgonnal.

Az fura is lett volna. Amikor láttam, hány nő és gyerek menekül az országból, egyenesen a felsőnémeti határátkelőhöz mentem. Kimerült voltam, 12 óra vezetéssel és árukipakolással a hátam mögött arra volt szükségem, hogy egyek valamit és igyak egy kávét.

Éppen hogy beleharaptam a zsemlébe, máris hívtak az önkéntesek, hogy a furgont három anyuka foglalta el a gyerekével. Valószínűleg ez volt az első közvetlen kapcsolatom az egész háborús szörnyűséggel. Az anyák és a gyerekek teljesen átfagytak, fáradtak voltak, szemükben félelem ült. Amint egy kicsit biztonságban érezték magukat, azonnal elaludtak. Akkor bekapcsoltam a rádiót, és éppen a Pet Shop Boys Go West című dala szólt.

Még útközben szereztünk nekik szállást, ahol kialudták magukat, aztán elvittük őket az idegenrendészetre, hogy regisztrálhassanak, találtunk nekik munkát, szóval viszonylag elégedettek voltunk. De még többet szerettünk volna segíteni.

Ilyenkor az ember egy kicsit hősnek érzi magát?

Nem, de jó érzés tölti el. Ezek a menekülő nők és gyerekek a hősök. Hihetetlen, hogy mit éltek át, és az is hihetetlen, hogy mindezek után képesek normális életet élni, be tudnak illeszkedni egy idegen országban. Mi nem vagyunk hősök, csak emberként viselkedünk.

A második ukrajnai misszióra már autóbusszal utazott.

A sofőr egy afgán menekült volt, aki kisgyerekként szintén az oroszokkal vívott háború elől menekült még a Szovjetunióból. A felszerelést egy titkos átrakodóhelyen pakoltuk ki, hogy hat-hét óra leforgása alatt eljuthasson közvetlenül a kijevi frontra.

A határnál felvettünk 47 nőt és gyereket, a legkisebb talán nyolc hónapos lehetett, a nők közül többen várandósak voltak. Mindig igyekszem, hogy az autóbuszban pozitív hangulat uralkodjon, előre vásárolok jó pár Kinder-tojást a gyerekeknek, szétosztom őket, beszélgetünk, jobb a hangulat.

Amikor a Magas-Tátra alá értünk, hirtelen az egyik nő elkezdte irtózatosan csapkodni a fejét az ablakba, egész testében remegett, teljesen kiborult, pánikba esett. Odasúgta nekem, hogy éppen kapott egy telefonhívást, hogy az oroszok lelőtték a férjét. A levegő az autóbuszban azonnal megfagyott, mindenki sírt.

Én azonban nem tehettem, uralkodnom kellett magamon, segítenem kellett a sokkos állapotban lévő nőnek. Adtam neki gyógyszert, és a Facebookon 15 percen belül kerestem valakit, aki ukránul telefonon keresztül pszichológiai segítséget tud nyújtani.

Cseh harcos Ukrajnában. Fotó – D. Ř. archívuma

Olyan cseh önkénteseket is szállít Ukrajnába, akik úgy döntöttek, harcolnak az orosz megszállók ellen. Jelenleg már több tucat férfi tartózkodik kint.

Ez is egészen viccesen indult – megállapodtam valakivel, hogy kölcsönad egy furgont az útra, de végül ez meghiúsult, és másik autó után kellett néznem. Egy fickó felajánlott egy másikat, állítólag tele a tank, és jöhetek is érte. Kérdeztem, hogy Prágában hová menjek pontosan, mire ő, hogy Poprádba.

Egy órán belül vettem egy menetjegyet és kimentem a vonatállomásra. Miközben várakoztam, találkoztam egy egyenruhás fickóval, és rájöttem, hogy ugyanabba az irányba tartunk. Kiderült, hogy Ukrajnába megy harcolni. Elmondta, hogy elege van abból, amit Oroszország művel, éppen azokban a napokban láttak  napvilágot az oroszok bucsai rémtetteiről szóló információk.

Ez a férfi otthon hagyta a feleségét és a gyerekeit, és ment harcolni. Szó szerint úgy fogalmazott, hogy meg kell tennünk, mert ha ezt nem állítjuk meg, akkor hozzánk is ideér. Csodáltam az elszántságát és a bátorságát, ezért biztosítottam neki fuvart Ukrajnába, közvetlenül a kiképzőbázisra.

Ezt a fickót Martinnak hívják és máig tartják a kapcsolatot.

Pontosan. Telefonon szoktunk beszélni, üzeneteket váltunk, így aztán tudom, mire van szükségük. Elkezdtünk speciális felszerelést szállítani nekik, akárcsak erősítést, további önkéntes harcosokat. Lassacskán létrejött ott egy relatíve nagy számú cseh egység.

Biztonsági okból valószínűleg nem árulhatja el, hol tartózkodnak.

Nem, de azt elmondhatom, hogy Izjum és Harkiv környékén.. Néhányan a csehek közül más városokban tartózkodnak, de az az egység, amelynek az ellátását biztosítjuk és amelyet támogatunk, Izjum környékén található.

A neve Kárpáti Szics, ez egy önkéntesekből álló, ősrégi, legendás harci alakulat. Azért, amit tesznek, egy hrivnyát se kapnak, pusztán a szívük és a meggyőződésük vezérli őket. Az egység nagy részét természetesen ukránok alkotják, de sok csehet, grúzt, brazilt, Srí Lanka-it is találunk köztük, szóval nemzetek színes kavalkádjáról van szó.

Vannak köztük  szlovákok is?

Igen, ezt meg tudom erősíteni.

David Řehoř. Fotó – a DV TV vitaműsorának felvétele

Hogyan toboroz önkénteseket, akiket aztán kiutaztat?

A Facebookon jelentkeznek. Általában már kaptak egy jobb katonai kiképzést, többen közülük legalább a sorkatonai szolgálatot teljesítették.

Jelentkeznek olyanok is, akiknél a lelkesedés túltesz a tapasztalaton? Megpróbálja nekik elmagyarázni, hogy ez nem egy számítógépes játék?

Természetesen, beszélünk velük erről. Nem akarjuk, hogy olyanok menjenek ki, akik nem alkalmasak. Az ilyen emberek túl könnyen kockára teszik az életüket, gyengítik az egységet. Ott senkinek sincs ideje arra, hogy megvárja azt, aki lemarad, éles akcióban bepánikol és lefagy.

Ezért van egy „szűrő”, az érdeklődőknek olyan kérdéseket teszünk fel, amelyek alapján rájövünk, ki alkalmatlan. Nyíltan beszélek velük, hogy legyenek tisztában azzal, mire vállalkoznak, hogy megvan a kockázata, hogy harcban vagy máshol elesnek. A Kárpáti Szicsnek a legutóbbi hónapban 15 halottja és 68 sebesültje volt. A valóságot nem lehet becsapni, az ember életét nem tudjuk „visszahozni” úgy, mint a számítógépben egy frissítéssel.

Minden érdeklődőnek adok még két-három nap gondolkodási időt az első kapcsolatfelvétel után. Attól, hogy valaki otthon marad, nem lesz gyenge, mindenkinek reálisan fel kell mérnie a képességeit. Otthon is lehet hasznos az ember.

Az egységében van egy 18 éves fiú is, de a többiek többnyire férjek és apák. Mivel indokolták önnek, hogy elhagyják az otthonaikat, és éles harcokban vesznek részt, holott nem kellene nekik? Mi a fő motivációjuk, ha már pénzt nem kapnak?

Éppen a gyerekeik jelentik a motivációt. Nem akarják, hogy Csehországban azt kelljen átélniük, amit naponta látunk Ukrajnában. Nem akarják, hogy a feleségeiknek, gyerekeiknek egyszer más országba kelljen menekülniük, hogy özvegyek és árvák váljanak belőlük, hogy elveszítsék az otthonukat.

Természetesen a családjaik másként reagálnak – egyetlen feleség se rajong a gondolatért, hogy a férje Ukrajnába megy harcolni úgy, hogy nem kötelező. És ezek a férfiak

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Csehország

Orosz–ukrán háború

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak