Napunk

Évek múltán jöttem rá, hogy nem kettő, hanem három gyerekem van. Ezek után minden megváltozott

Illusztrációs fotó – Gaetano Virgallito (CC BY-ND 2.0)
Illusztrációs fotó – Gaetano Virgallito (CC BY-ND 2.0)

Ha valamit bánok, akkor az az, hogy nem örültem jobban az életnek, amikor még minden rendben volt – mondja Filip, miután befejezi családja bonyodalmas történetének elmesélését.

Elég sok családtörténetet meghallgattam már ahhoz, hogy legyen összehasonlítási alapom. Valószínüleg egyetlen interjúalanyom sem beszélt olyan szépen és átéléssel a családjáról, mint Filip. Ez az ő története.

„52 éves vagyok, és több mint húsz évig boldog házasságban éltem, és ezt komolyan mondom. Viszonylag fiatalon, 24 éves koromban házasodtam meg. A feleségemmel már az alapiskolában együtt jártunk, majd a középiskola első két évében is. Ezt követve szakítottunk, mivel akármilyen viccesnek is hangzik, már elegünk volt egymásból. Hosszabb idő elteltével találkoztunk újra, az ötéves érettségi találkozón. Ott újra egymásra találtunk. Három hónap múlva eljegyeztük egymást, és egy éven belül össze is házasodtunk” – meséli Filip.

Harmincéves korára már egy fiú és egy lány apja volt. Az akkori életét átlagosnak, azonban szépnek írja le. Táňával, a feleségével házat építettek, örültek a gyerekeknek és annak, hogy szüleik jó egészségnek és erőnek örvendenek.

„Ha jobban belegondolok, szinte mindenünk megvolt. Számos ismerősünk küzdött pénzügyi problémákkal vagy alkoholizmussal, voltak köztük, akik elváltak, de olyanok is, akiknek sok gondjuk volt a gyerekeikkel. A tizenöt éves osztálytalálkozón a volt osztálytársak közül ketten már nem éltek, két viszonylag kicsi gyereket és hatalmas lakáshitelt hagytak maguk után. Ezek voltak az igazi tragédiák, nem a mi néha előforduló veszekedéseink vagy az, hogy a gyerekek rossz jegyet hoztak haza az iskolából, vagy hogy egymással civakodtak, és nekem kellett, mint egy rendőr, közéjük állnom.”

Szia, itt Elena

Ez még eltartott néhány szép évig. A gyerekek már középiskolások voltak, a házat kifizették, a családnak több pénze jutott utazásra is. A nagyszülők is egészségesek voltak, csak itt-ott szorultak segítségre.

Aztán jött a 2009-es év. Valamikor február közepén Filipet felhívta Elena. „Egy magánszámról érkező hívás volt, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ő lesz az. Már lelkileg felkészültem rá, hogy elküldjek egy »meleg vizet áruló« kereskedőt, akik mindenféle bugyuta ajánlatokkal hívogattak” – magyarázza.

Filip és Elena még akkor jártak együtt, amikor Filip húsz egynéhány éves volt. „Egy szakköre jártunk a gépészmérnöki karon, egy vonattal utaztunk az iskolába is. Először csak jó barátok voltunk, síelni is együtt jártunk a baráti társasággal. Elena még a legveszélyesebb dombról is le tudott csúszni, igazi belevaló lány volt. Csupán néhány hónapig jártunk, aminek végül ő vetett véget, írásban. Azzal indokolta, hogy mindent túl komolyan veszek, ő pedig még élvezni szeretné az életet. Beismerem, még csak másodéves egyetemisták voltunk, és én már esküvőről beszéltem. Azt hiszem, megijesztettem” – mondja.

Elena a harmadik évet már nem kezdte meg, azt beszélték, otthagyta az egyetemet. Filipet ez nem lepte meg. Tudta, hogy valami teljesen mást szeretett volna tanulni, de arra a szakra nem vették fel. A gépészetet csak mentőövnek tekintette.”Nem igazán remekelt, nem is érdekelte ez a szak, és nem is nagyon törte magát. Akkor még örültem is neki, hogy elment. Még mindig szerelmes voltam belé, nehéz időszak volt számomra” – mondja Filip.

A szerelemből azonban, ahogy láthattuk, eléggé sikeresen kigyógyult. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Elena végleg eltűnt az életéből. Ezt bizonyítja az évek múltán történt váratlan telefonhívás is.

„Először elnézést kért, hogy így, telefonon keresztül támadott le, és hogy a számomat egy volt osztálytársunktól szerezte meg. Azt mondta, kérni szeretne valamit, és azzal fordult hozzám, amivel sokan mások is. A sógorom ugyanis neurológus, aki már évek óta külföldön praktizál. A városunkból és a környékünkről sokan remélik, hogy helybéliként segít rajtuk. Elena azt kérdezte, hogy a sógorom szklerózis multiplexszel is foglalkozik-e, mivel konzultációra van szüksége. Akkor azt hittem, hogy ez a betegség az időseket érinti, ezért megkérdeztem, hogy az egyik szülőjéről van-e szó. Azt válaszolta, hogy neki van rá szüksége. Ez a hír teljesen megdöbbentett” – emlékszik vissza.

Később a szklerózis multiplexről többet is megtudott, mint szeretett volna, azt, hogy gyógyíthatatlan betegség, mely során a gyulladás megtámadja az agyat, a gerincvelőt vagy a szemideget. Többek között azt is, hogy főleg a fiatalokat támadja meg, a húsz és negyven év közöttieket.

„Noha a sógoromnak nem volt ínyére, nem azért, mert beképzelt lett volna, hanem azért, mert nem szerette a távvizsgálatokat, fogadta Elenát. Ajánlott neki egy orvost Szlovákiában és megadta egy fizioterapeuta elérhetőségét is, aki ezzel a diagnózissal foglalkozott.”

Ez a te fiad

Filip megsajnálta Elenát, időnként felhívta, érdeklődött, hogy hogy van, és hogy nincs-e szüksége valamire. Táňának is beszélt róla, aki elsírta magát, miután tudomást szerzett a betegségéről. Az első hívástól számított egy év után Filip megértette, hogy Elena állapota romlott.

„Felhívtam, de nagyon nehezen artikulált, éreztem, hogy igyekszik, hogy megértsem, de nem ment neki. Ezután küldött egy üzenetet, amelyben leírta, hogy nehezen megy neki a beszéd, és hogy a betegségének vannak olyan szakaszai, amikor a tünetek súlyosbodnak, valamint azt is, hogy kórházban van.”

Táňa elküldte Filipet, hogy látogassa meg. Filip rossz állapotban találta Elenát. Az arca egy része lebénult, a keze úgy remegett, hogy egyedül még inni sem tudott, nem tudott kimenni a mosdóba sem. A Filipnek küldött üzenetet is a nővér írta meg helyette.

Amikor Elena rohama elmúlt és elhagyhatta a kórházat, Filip otthon is meglátogatta. „Az volt a benyomásom, hogy az otthon uralkodó állapotok nem éppen a legideálisabbak. Csak annyit mondott, hogy van egy fia, akit egyedül nevel, és külföldön tanul. Járt hozzá egy takarítónő, és a nővérei is segítettek neki. Ebben az időben már résznyugdíjas volt. Azokban az időszakokban, amikor jobban érezte magát, bírósági fordítóként dolgozott. Világossá vált, hogy gyakran van egyedül, hiszen hiába segítettek a nővérei, nekik is megvolt a saját családjuk és munkájuk.”

Filip azt mondja, volt még egy dolog, ami meglepte. Abból, amit Elena elmondott, kiderült, hogy az egyetemista fia csak pár évvel idősebb az ő gyerekeinél. „A buta fejemmel akkor azt gondoltam, hogy Elena mennyire fura – velem szakított, mert még nem akart elköteleződni, közben meg hamarabb lett gyereke, mint nekem. Nem volt ebben semmi logika, még annyi év után is haragudtam, amiért nem voltam neki elég jó.”

A látogatás alatt hosszan elbeszélgetett Elenával. A nő elmondta neki, hogy a betegség okozta rohamok egyre gyakoribbak lesznek, és egyre nehezebben fog felépülni belőlük. Várta, hogy a fia hazajöjjön az éves tanulmányi útjáról, bízott abban, hogy akkor már könnyebb lesz. Filipnek  azonban ez nem tűnt úgy. „Az volt az érzésem, hogy hősnek tetteti magát, úgy csinál, mintha nem lenne szüksége több segítségre. Felajánlottam, hogy rendszeresen elviszem a rehabilitációra. Ellenkezett, de én nem tágítottam. Ezt követően én hordtam őt.”

Hetente kétszer hetven kilométer oda, hetven kilométer vissza. Amikor nem ért rá, Táňa vitte el Elenát. Zeneelméletet tanított egy művészeti alapiskolában, ezért a délutánjai szabadok voltak. A két nő összebarátkozott.

Amikor egy gyógytorna után Filip hazakísérte Elenát, a nő az ajtóban rohamot kapott. Fél szemére elvesztette a látását, lebénult a lába, a keze pedig intenzíven remegett. A mentőben még pánikrohama is volt, úgy érezte, hogy ezt a rohamot már nem éli túl. Ekkor árulta el Filipnek, hogy a fia igazából az ő közös gyerekük.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Párkapcsolat

Aktuális

Jelenleg a legolvasottabbak