Pavel Černák pszichiáter: A kapcsolatok felbomlásáért negyven felett gyakran a siker és a büszkeség felelős

A világ 51 országának részvételével készült felmérések U-alakú boldogsággörbéről beszélnek, mely szerint a húszas, majd a hatvanas éveinkben vagyunk a legboldogabbak, legkevésbé elégedettek pedig a negyvenes vagy az ötvenes éveinkben. Pavel Černák pszichiáter azonban nem teljesen ért egyet ezzel a felméréssel. „Ez az időszak ugyan tele van küzdelmekkel és konfliktusokkal, de éppen akkor vagyunk a legjobban felvértezve arra, hogy ezekkel meg tudjunk birkózni. Rosszabb a helyzet, ha érkezik egy figyelmeztető jel, de mi figyelmen kívül hagyjuk.”

Pavel Černák arról is beszél:

• miért érjük el a boldogságot nehezebben, mint elődeink,
• miért jelenhet meg a szorongás érzése még a tökéletes családokban is,
• lehetünk-e boldogok és élhetünk-e teljes értékű életet élettárs nélkül, és hogyan birkózzunk meg a környezetünkből érkező nyomással,
• mi okozza valójában az „életközepi válságot”,
• mennyire fontos egy kapcsolatban a szex a férfiak és a nők számára, és mit tehetünk azért, hogy évek múltán is működjön,
• mikor lehet gond, ha valaki pornót néz.

Mi tesz minket elégedetté?

A megelégedettség érzése, ami annyit jelent, hogy nem vagyunk sem túltelítődve azzal, amire az énünknek szüksége van, de nem is nélkülözünk ilyen téren. Ez mindenkinél egy kicsit másképp van beállítva. Általánosságban véve azonban az alapvető elégedettségérzet azzal az állapottal érkezik el, amikor életünk alapvető dolgai megvalósulnak – értelmes munkát végzünk, egészséges a családunk, örömünket leljük a gyerekeinkben, elegendő időnk van pihenésre, hobbikra, elegendő a szabadidőnk, és még egy fontos dolog teljesül – kielégítjük a kíváncsiságunkat.

Mit jelent kielégíteni a kíváncsiságunkat?

Ez a hajtóerőnk. Hogy ez emberi faj ne haljon ki, kíváncsinak kell lennie, és ha holisztikusan akarjuk szemlélni az embert, akkor ennek az elemnek is jelen kell lennie. Egyetlen számítógép se képes az emberi agy több milliárd neuronból álló szinapszishálózatát visszaadni. Az emberiség történetének csak egy apró része a legutóbbi száz-százötven év, abból a szempontból azonban, amennyi információt az ember a kíváncsiságától vezérelve felfedezett, ez az időszak óriásinak számít. Rá van kényszerítve, hogy magába szívja a sok információt és reagáljon a külső környezetre.

Az egyéb lelki funkciók, mint például az érzelmek megélésének mértéke és mélysége, konstans módon viselkednek – ugyanúgy örülünk és bánkódunk, mint az elődeink, ezek az állapotok pedig ugyanazokat az ingereket váltják ki belőlünk. Ez a disszonancia, aránytalanság azonban nehezebbé teszi az életet, főleg akkor, ha sok változás egy generáció alatt megy végbe.

Alábecsülünk valamit azok közül a tényezők közül, amik elégedetté tesznek minket?

Éppen ezt a hajtóerőt, üzemanyagot, amit a testünknek adunk. Alábecsüljük a benne rejlő veszélyt. Ezt jelképes értelemben mondtam, de megmagyarázom. Úgy gondolom, ez egy társadalmi jelenség egy olyan civilizációban, amely a csúcsra tart és nem tartja tiszteletben, hogy elegendő lenne neki a 95-ös oktánszámú benzin is. Nekünk 100-120-as kell, mert állandóan azokat a grandiózus ambícióinkat, fantáziáinkat akarjuk megvalósítani, melyeket a média világa naponta állít elénk követendő példaként.

Ez mit jelent?

Azt, hogy az emberek nem elégednek meg a normális teljesítménnyel, nem a mindennapi elégedettséget igyekeznek maguknak biztosítani, hanem állandóan elsők akarnak lenni. És ha elsők, az sem elég nekik, állandóan feljebb akarnak törni, különben az az érzésük, hogy a többiek megelőzik őket. Így aztán egyfolytában ők maguk igyekeznek valakit mindig megelőzni. Az az érzésük, hogy csak így lesznek boldogok, de ez így nem megy, nem így működik a dolog.

Mit okoz mindez?

Bukást. Tudjuk, hogy a depresszió a veszteség érzésével társul, ez azonban nemcsak egy közeli személy elvesztése lehet, hanem az is veszteségnek minősülhet, ha nem valósul meg az az énképünk, amelyet életünk első huszonöt évében fejben megalkottunk. Ezért jelenik meg a depressziós állapot viszonylag fiataloknál is, ugyanis nem tudják kielégíteni, kiteljesíteni a saját magukról alkotott idealizált elképzeléseiket.

Elég tehát alacsonyabbra tenni a mércét?

Igen, azonban ez egy körülményes folyamat. Az emberek általában nem tudatosítják, hogy ezt kellene tenniük. Csak akkor veszik észre, ha valami meglepetés éri őket – például egy szorongásos roham, ami nagyon gyakori klinikai tünete a válságnak, amelybe az ember anélkül csöppen, hogy teljesen tisztában lenne vele. A szorongás váratlanul, figyelmeztetés nélkül érkezik, akár derült égből a villámcsapás, az ember többnyire úgy érzi, szívinfarktust kapott. Amikor később megvizsgáljuk a történteket, gyakran kiderül, a jelzések, tünetek már korábban is jelentkeztek.

Az ember gyakran küzd alvászavarral, esetleg az is megfordult a fejében, hogy már-már elszakad a húr, de amíg egészséges, és semmilyen komoly gondja nincs, nem veszi őket figyelembe. Nem engedheti meg magának, hogy a teljesítményét 90 százalékra csökkentse. Sokak számára ez valóban elképzelhetetlen. Azonban ha egy ilyen ember eljön terápiára, igyekszünk őt erre, esetleg ennél is alacsonyabb szintre beállítani, hogy megszüntessük a rá nehezedő nyomást.

Hogyan lehetséges az, hogy az ember nem veszi észre a figyelmeztető jeleket?

Nem látja, mert szerelmes önmagába. És hát próbálja megmondani a szerelemnek, hogy legyen észnél. Ez nem megy.

A munkáról és a teljesítményről beszélünk, de milyen helyet foglalnak el megelégedettségünkben az általunk ápolt kapcsolatok?

Meghatározó szerepük van, de nemcsak azoknak a kapcsolatoknak, amiket ápolunk, hanem azoknak is, amelyek hiányoznak az életünkből. A boldogság azonban alapvetően nem egy kizárólag a kapcsolatoktól függő változó, mert éppen a nem jó kapcsolatok akadályozhatnak minket leginkább a boldogság felé vezető úton.

Mely kapcsolatok a legfontosabbak, a meghatározóak – a szüleinkkel ápolt kapcsolat, a párkapcsolat vagy a baráti kapcsolatok? És képes például a jó párkapcsolat pótolni a szülőkkel való kapcsolatot, ha az nem volt jó?

Ezt a kérdést még mindig rejtély övezi. Saját tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy a családi kapcsolatokat teljes mértékben semmi se pótolhatja. Ezek abszolút meghatározóak, mert formálják az ember személyiségét, struktúráját, védekezési mechanizmusait, melyek által tájékozódunk arról, mi a helyes és a helytelen. A legújabb tudományos eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy a család hatása az embert egész életen át végigkíséri. A családi légkör átszűrődik azokba a kulcsmondatainkba, amelyek később is determinálják viselkedésünket és életutunkat.

Ha az ember gyerekkorában azt hallgatja, hogy színjelesnek kell lennie, mert csak akkor lesz sikeres, erre a későbbiekben egyáltalán nem kell emlékeznie, és nem kell, hogy megismételje, de egyértelmű, hogy ez fogja irányítani az életét. Minden kapcsolattípusnak megvan a jelentősége, és valószínűleg csak egy bizonyos mértékig lehet őket pótolni. És egy nagyszerű családi kapcsolat is lehet bonyolultabb, mint amilyennek tűnik.

Hogy érti ezt? 

A családban uralkodhatnak jó kapcsolatok, bizonyos tagjai ennek ellenére is érezhetik magukat magányosnak, nem tudnak kiteljesedni, mert a család túlságosan zártan él. Kívülre egy tökéletes család képét mutatja, amelyben azonban egyesek fuldokolnak. Ez pedig különféle pubertás és posztpubertáskori kilengéseket eredményezhet, amelyek során az illető friss levegőhöz szeretne jutni. Nem törvényszerű, hogy ezt a továbbiakban is folytatja, elégedett életet is élhet, mert már tudja, hogy milyen, ha inni kezd, vagy utat törnek benne az erős, ösztönök által táplált szenvedélyek. De ezt meg kell tapasztalnia.

Azt mondta, az ember nem látja a jeleket, amikor lassítania kellene. Ugyanez történik velünk a párkapcsolatainkban is – a jelek ellenére nem látjuk, hogy az milyen is valójában?

Igen, természetesen, és talán még inkább, mint más esetben, mert a szerelem a pszichózishoz hasonló állapot, amely során a realitásérzék eltorzul. Az ember abban az elképzelésben él, hogy egy különösen erős megérzés birtokában van. Szeretne találkozni a kedvesével, az hirtelen befordul a sarkon, és ő úgy érzi, hogy ez úgy történik, ahogy történnie kell, és egyfajta mentális szimbiózis érzése járja át.

Elvárhatjuk egy szerelmes embertől, hogy racionálisan és reálisan lássa a helyzetét?

Nem, ezt nem lehet erőltetni. Próbálja meg a barátjának elmondani, hogy az új párja nem éppen a legjobb választás. Ez nagyon kockázatos, és nem kell, hogy jól végződjön. Erre meg kell érnie az időnek – az idő stresszor és egyben gyógyító is.

Képes az ember elégedetten élni egyedül, élettárs nélkül, ha mai divatos szóval élve szingli marad?

Honnan tudja az ember, hogy elégedett? Mindig csak részben az – elégedettek vagy elégedetlenek mindig csak azzal az állapottal vagyunk, amit elértünk. Ha valaki egész életében egyfajta magányban él, szenvedhet emiatt, az azonban tény, hogy nem tudja, milyen valakivel boldogan élni, milyen érzés, ha van valakije. Egyeseknek azonban az egyedüllét megfelelhet, mert az a biztonságos hátterük.

Egyfolytában kellene próbálkoznia kapcsolatot kialakítani? Nem jobb, ha megelégszik a helyzetével?

Az ember kíváncsi lény, és ha úgy érzi, vagy ha átgondolta és erre a következtetésre jutott, akkor meg kellene próbálnia. Ha nem próbálja meg, nem fogja tudni, milyen. Általában véve minél inkább fél az ember a változás élményétől, kísérletétől, annál inkább kellene a félelemnek őt motiválnia, hogy kipróbálja. Ebben a helyzetben egy belső konfliktus rejlik: az ember kísértést érez rá, de egyúttal fél, és ahhoz, hogy legyőzze a félelmét, erőre van szüksége. Jó, ha nem olyan elvárással fog bele, hogy sikeres lesz. A dolog esetleg sikerülhet, és ha ezzel vág bele az ember, tényleg nagyobb esélye lesz arra, hogy sikerrel jár.

Olvassa el

Elenyésző azoknak a pároknak a száma, akik egész életük során szívből szeretik egymást. A jó kapcsolaton dolgozni kell

Mi a helyzet akkor, ha a környezet nagyon erős elvárásokat támaszt és állandóan az illető tudomására hozza, hogy akinek nincs párja, az nem él teljes életet?

Ez csapda. A környezet többnyire jót akar, és ebben rejlik a gonoszsága. Alapvetően ezekben a dolgokban az embernek arra kellene törekednie, hogy megőrizze a belső szabadságát. Másrészt, ha nem hallaná meg a szerettei aggodalmát, akik őszintén a legjobbat akarják neki, akár teljesen mellőzhetné, elfelejthetné vagy megtagadhatná ezt a szükségletét. És ezért kár lenne. Van értelme véleményt mondani – például egy elvált nőnek vagy férfinak, hogy még próbálkozniuk kellene. Bizonyos régi közmondásokban van igazság és valós életből vett tapasztalat. Még a legmaradibb falusi idős asszonyok is tudták, hogy a férfiakkal nehéz, de nélkülük még nehezebb. Ez az ember biológiailag és egészen egyedi módon pszichoszociálisan adott mintája, miszerint szükségét érzi, hogy párkapcsolatban éljen.

Manapság már ez a társadalmi nyomás kisebb, a vénlány és agglegény fogalmak – melyekkel egykor huszonéveseket illettek – szinte eltűntek, de azért még léteznek. Hol van a határ, mennyit beszéljünk erről a rokonunkkal vagy barátunkkal?

Nem szabadna túlságosan tolakodónak lenni, az nem segít. Akkor az egészből afféle erővel osztogatott jótanács kerekedik, és sokszor nem is a magányos ember megnyugatása, hanem a tanácsot adó személy megnyugtatása a cél. Mintha ezáltal önmagunk számára „kérnénk felmentést”, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk, nemegyszer jóvátétel jellege is van. Például az anya tisztában van azzal, hogy másként viszonyult a lányához, mint kellett volna, bűntudata van, és most azzal igyekszik jóvátenni, hogy jót akar a lányának, azonban túlságosan nagy nyomást helyez rá. Történhet ez teljesen öntudatlanul is.

De jó lenne, ha igyekezne érzékelni azt, amire a lányának valóban szüksége van. Időnként talán tényleg arra van szüksége a lánynak, hogy hallja, van értelme nyitni egy kapcsolat felé, de az anyának oda kellene figyelnie tanácsai intenzitására, és észrevennie, amikor azok már nem biztatóak. A szülőknek tudatosítaniuk kellene a tényt, miszerint a gyerekük sosem lesz kizárólag az ő tükörképük. Azzal is találkozom, hogy a szülők gyakran a gyerekeik által szeretnék megvalósítani saját beteljesületlen fiatalkori álmaikat.

A pszichológia U-alakú boldogsággörbéről beszél, eszerint a legboldogabbak a húszas, majd pedig a hatvanas éveink körül vagyunk. Legkevésbé elégedettek pedig negyvenes és ötvenes éveinkben. Mi az ön tapasztalata – mikor vagyunk a legboldogabbak?

Én inkább harmadokra osztanám ezeket az időszakokat. Az első kb. huszonöt éves korig, a második ötven, az utolsó pedig hetvenöt éves korig tart, ami hozzávetőlegesen megfelel annak az átlagéletkornak, amit megérünk. A gyerekkor, a serdülőkor és a korai felnőttkor a legszebb időszak, amennyiben a gyereket nem éri