Mácsai Pál: A rendszerváltást valójában senki nem csinálta

Mácsai Pállal készült interjúnkból kiderül:

• miért viseli nehezen a dicséretet és a bulvárt,
• mit jelentett a Terápia sorozatban kapott szerep,
• miről szól valójában a vita A besúgó sorozat körül.

Az interjúra készülve több, veled korábban már többször is interjúzó kollégámat kérdeztem, hogy a „A Pali mindig jó fej?” Az a válasz jött vissza, hogy nagyon.

Jelentsen ez bármit is…

Azt mondják, mindig kedves vagy. Ha buta kérdést kapsz egy újságírótól, azon se kapod fel a vizet?

Nem vagyok mindig kedves, a jó kérdés inspirál, de a már hallott, az utánzó, vagy át nem gondolt kérdésektől tüskés leszek. Volt már, hogy interjú közben felálltam. A sajtó sokféle, az érzékeny, a valódi problémákra kíváncsi újságtól a teljes hülyeségig. Igyekszem előszűrni, a bulvárinterjúkat például szeretem megúszni.

Mindig sikerül?

Leszoknak az emberről. A lényeg az, hogy titokban sem szabad akarni. A bulvárnak nem lehet csak a kisujjad nyújtani: az ember vagy nemet mond, vagy prédává válik.

A hiúságodat nem legyezgeti, ha érdeklődnek a magánéleted iránt?

Nem.

Nem tartod fontosnak magad?

Nem így, nem ott. Az Örkény Színházat fontosnak tartom, néhány színházi, filmes, vagy közéleti mozdulásomat is. De pusztán magamat nem.

Például?

Fontos az életemben a családom, és az Örkényen kívül néhány szerep, film, fontos a Terápia sorozat, például. Nagy szerencse volt eljátszani. Fontosnak tartom a három évvel ezelőtti Madách téri tüntetést, amikor a színházi törvény megszületése és módja ellen tiltakoztunk, vagy a #freeSZFE mozgalmat, bár nem volt sok közöm hozzá, leszámítva, hogy támogattam és támogatom.

Jól érzem, hogy nem igazán szereted, ha dicsérnek?

Aki egy ennyire látszódó szakmában van, mint én, azt gyakran túlbecsülik.

Arra gondolsz, hogy egy jó tanár például kevesebb dicséretet kap mint egy jó színész?

Például. A nyilvánosság fontosabbnak mutatja az embert, mint amilyen. A színpadi munka, vagy egy film is, mert rásugárzik az emberre a szerep szépsége, gazdagsága. Hasonló a színházigazgatói munka is. Az Örkény Színház minden jó előadásából jut rám valami fény, de én szeretem levenni magamról ezt, mert túlzó.

Rengeteg dologgal foglalkozol…

Ó, én egy csomó mindennel nem foglalkozom. A legtöbb elfoglaltságom a színházunk körüli, a közéleti megnyilvánulásaim is tudatosan csak a színházszakmával kapcsolatosak. Inkább úgy érzem, elég kevés dologgal foglalkozom.

Mire fordítanál több időt, ha lenne?

A színházigazgatással olyan vonatra szálltam fel, önként, természetesen, ami sok állomáson csak átrobog. Nincs idő leszállni, akár csak szemlélődni. Nehéz megfogni az élet igazi összetettségét, ha az ember egy ilyen fülkébe zárja magát. Ez nem panasz, hiszen én választottam, senki nem kergetett bele.

Azért néha elmész nyaralni, ugye?

El, igen. Hol sikerül, hol nem. Volt, hogy csak egy lopott hét adódott. De idén résen voltam, nyáron lesz hat hét szabadság.

Ezt hogy sikerült elérni?

Nemet mondtam pár munkára.

Nehéz volt?

Hát volt néhány, amit szívesen megcsináltam volna. Nézd, az elmúlt két Covid-év a színházi szakmában mindenkinek nehéz volt, mert a színház olyan hely, ahol az emberek összegyűlnek. És mit nem lehetett csinálni a járvány alatt? Összegyűlni.

Újra ki kellett találni magunkat, hogy ne legyünk haszontalanok, tudjunk valamit adni a közönségünknek, legalább oldani a szorongást, esetenként a magányt. Ki kellett találni a Vers csak neked akciót, létre kellett hozni a lehetőséget az előadások streamelésére… Ennek a technikájához mi nem értettünk, ez másik szakma.

Végül aztán hetven előadást streameltünk, nagyjából ötvenezer nézőnek, de ehhez a sikerhez az út meredek volt, lelkileg, fizikailag mindenkit kifullasztott. Szerintem most az a leghasznosabb, ha a színház bezár két nyári hónapra, és minden kolléga akkorát pihen, amekkorát csak bír.

Nem félelmetes belegondolni, hogy az életed harmadát az Örkény Színházzal töltötted?

Nem, sőt, nagyon jó erre gondolni. Értelmes húsz év volt.

Mi lett volna veled, ha annak idején nem csinálod meg az Örkényt?

Valószínűleg olyan színész és rendező lennék, aki darabról darabra vándorol a színházak között.

A kilencvenes években már voltál független.

Akkoriban az esett nekem a legjobban.

Nem találtad a közösségedet, ezért az Örkénnyel megcsináltad magadnak?

Van ebben igazság. Az Örkénybe azokat hívhattam, akikre felnézek.

A kezdetektől élvezted a szakma bizalmát?

Tartós kételkedéssel nem találkoztam. Már az első évadban kaptunk például kritikusdíjakat, és ami ennél fontosabb, a közönség is rögtön mellénk állt. Szerencsés indulás volt.

Jó vezetőnek tartod magad?

Nem vagyok a legrosszabb, sem a legjobb. Beleteszem, amim van.

A Terápiával megkaptad életed filmszerepét…

Az valószínű.

Egy ilyen siker után nem annak kellett volna következnie, hogy elárasztanak film- és sorozatszerepekkel?

Amikor a nagy színházi rendezőt, Peter Steint megkérdezték, miért nem hívja vissza a társulatába a Klinika Brinkmann doktorát, Klausjürgen Wussowot, hiszen olyan jó színész, ő azt a választ adta, hogy „Mert nem tudom elképzelni fehér köpeny nélkül”. Aki egy ilyen hosszan tartó sorozatban – 95 részt forgattunk – játszik, arra ráég a szerep. Ilyenkor a filmrendezők egy darabig kerülik az embert.

Most benne vagy az HBO új sorozatában, A besúgóban is. Ez azt jelenti, hogy része lettél az HBO családnak?

Remélem, nem pusztán családtagként hívtak, hanem mert úgy gondolták, el tudom játszani. Igen, a Terápia után része vagyok a magyar HBO-nak, a közös múlt pedig érték, ha egyetértésben töltöttük, a színházi társulatok létezésének is az egyik fő oka, hogy jól ismerjük egymást, van bizalom, van közös nevező.

A sorozat főszereplői fiatalok, akik pont akkor élik meg a fiatalságukat, amikor te is fiatal voltál. Úgy gondolod, hitelesen adja vissza a sorozat ezt a korszakot? Elindult emiatt egy nagyobb vita A besúgó körül.

Medgyessy Ferenc szobrász készítette a színházunk előtt álló szép lányalakot. Mikor korábban megcsinálta Kincsem, a híres versenyló szobrát, jöttek a műtermébe a szakértők, átvenni a szobrot.

Meglátták, és hümmögtek, hogy a lába nem így állt, meg a nyaka sem ilyen volt. Medgyessy egy idő után megunta ezt, és azt mondta, hogy „Ez nem lú, ez szobor”. Ez, mint minden szállóige, tömör, és igaz. Miután A besúgó a saját dramaturgiai törvényeit jól alkotja és követi egyszerre, ezért azt gondolom, hogy ez a vita valójában nem a sorozatról szól.

Hanem?

Arról, hogy kié a rendszerváltás. Ma ez ideológiai marakodás tárgya. Ebben sincs konszenzus, ahogy nincs konszenzus 1956 körül sem. Ezért kavar ez a sorozat indulatokat, és persze azért, mert közel van a korszak, amit bemutat.

Így az akkori demokratikus ellenzék – akiket az különböztet meg a rendszerváltás többi szereplőjétől, hogy 25 évvel korábban kezdték, mint a többiek, akkor mégpedig, amikor még komolyan vásárra kellett vinniük a bőrüket – tagjai azt érzik most, hogy elveszik tőlük a rendszerváltásban játszott szerepüket, miközben a később bátrak egyre nagyobb szerepet tulajdonítanak maguknak. A haragjuk tehát jogos, csak nem A besúgóra kellene vetíteni.

Tudni kell egyébként, hogy a rendszerváltást valójában senki nem csinálta, hanem az hozta el, hogy a Szovjet Birodalom a saját tehetetlensége, merevsége miatt lemaradt a versenyben a nyugattal szemben, ezért Moszkva kénytelen volt elengedni a provinciáit. Így aztán az egyébként sokáig makulátlan akkori demokratikus ellenzék szerepe is főleg erkölcsi, önbecsülési, sajnos nem rajtuk múlott, hanem a világpolitikán.

Mintha többen sértőnek éreznék azt is, hogy Szentgyörgyi Bálint személyében egy olyan fiatal srác csinálta A besúgót, aki még nem is élt akkor.

Az idősebbek a fiatalabbakat évezredek óta hígvelejűséggel és történelmi hűtlenséggel vádolják, mert műalkotásaikban a történelem csak ürügy nekik arra, hogy a saját jelenükről mondjanak valamit. Néha előkerül, hogy volt-e III. Richárdnak púpja, vagy sem. A darab szempontjából az a jó, ha van púpja. A többi a régészet témája, nem a művészeté.

Az általad játszott írókarakter sorsa és élete több korabeli író életére rímel. Lebegett valamilyen példa előtted, akire szeretted volna, hogy hasonlítson?

Sok példa lebeghetne, de ilyenkor nem rájuk gondolok, hanem elképzelem, hogy én magam hogyan működnék egy ilyen helyzetben.

Azt tanácsolod a sorozatbeli lányodnak, Katának, hogy költözzön ki Párizsba, és ne is jöjjön haza. Benned sosem merült fel, hogy elköltözz az országból?

Hogyne merült volna. Itt kádárizmus volt, a generációmból sokak számára fojtogató és kibírhatatlan légkör, tele tabutémákkal. Csak háromévenként lehetett például világot látni, zsebbe dugdosott könyördollárokkal. Természetesen ettől még boldog és jókedvű fiatalok voltunk, de azt mind tudtuk, hogy politikailag hosszú távon az élhetetlen világ.

De felvettek a főiskolára, és hamar jöttek olyan szakmai sikerek, amik miatt a külföldre költözés terve háttérbe szorult, diplomázásom évében pedig már jött a világútlevél, a rendszer repedezett, alig pár évre már világossá vált, hogy itt hamarosan nagy változás lesz.

A szüleiddel beszéltél arról, hogy gondolkozol azon, hogy kimenj?

Igen. A szüleim is kimentek még ’56-ban. Aztán egy évvel később meg visszajöttek.

Miért?

Nem volt erejük újrakezdeni. Már előtte is többször újrakezdték: háború, ’56…

Ha annak idején kimész, kint is megpróbálkoztál volna a színészettel?

Azt hiszem, hogy nem. Nekem a beszéd és a nyelv mindig nagyon fontos volt, talán ma is a színészetem közepe. Ennek híján szerintem valami másba fogtam volna.

Van időd filmeket és tévésorozatokat nézni?

Filmeket nézek moziban és otthon is, sorozatokat nem. Pontosabban megnézek egy-két részt és látom, hogy mi a sróf. Onnantól fogva meg már úgy érzem, láttam. A saját sorozataimat se nézem végig, hiszen ott voltam, amikor forgattuk, és ismerem a forgatókönyvet.

Itt van például az angol királyi családról szóló A korona: abból megnéztem két részt, és tényleg azt gondolom, hogy láttam mindet. Bizonyára vannak olyan fordulatai, amikért érdemes nézni, de számomra pár epizód után ez nem hoz újdonságot. Ez a szakmám, átlátom. Amikor viszont néha mégis rejteget meglepetést, az csodálatos. A besúgó forgatókönyve például rejtegetett.