Napunk

Jó dolgomban kezdtem el inni. Ma már hálás vagyok az exférjemnek, hogy akkor elhagyott

Illusztációs felvétel. Fotó - Flickr.com
Illusztációs felvétel. Fotó – Flickr.com

Egy véletlen folytán találkoztunk a szerkesztőségünk egyik vitaestjén Komáromban. Ugyanebben az épületben zajlott éppen az Anonim Alkoholisták helyi csoportjának gyűlése is. Amikor interjút kértem tőle, a pörgős, ötvenes éveiben járó Jana először habozott. „Nem tudom, hogy el tudom-e magyarázni, mit jelent alkoholfüggőnek lenni, ha nem tapasztalta meg” – mondta. „Egy alkoholistát csak egy másik alkoholista érthet meg igazán. Erről is szólnak ezek a gyűlések.”

Végül aztán beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy csak a keresztnevét hozzuk nyilvánosságra.

Jana elmesélte, hogy elvált és megszakadt a kapcsolata a lányával az ital miatt, kétszer volt elvonón, és beszélt arról is, mi segít neki 11 éve józannak maradni. „Egy vagyok azok közül a ‚kiválasztottak’ közül, akik már sosem tanulnak meg mértékkel inni. A józanság garanciája nálam az, hogy sosem ihatok meg egy pohárkával sem. Mert ha megtenném, a többi már jönne számolatlanul” – hangzik el a beszélgetésben.

Különböző okai lehetnek, hogy az ember rákap az italra. Önnél mi vezetett a függőség kialakulásához?

Nekem tulajdonképpen semmiféle okom nem volt rá, hogy alkoholista legyek. Szép gyerekkorom volt, jó munkám, rendes férjem. Azt szoktam mondogatni, hogy valószínűleg „jó dolgomban” ittam.

Ezt hogy érti?

A férjemmel aktív társasági életet éltünk, az alkohol mindenhol ott volt, és én egyszerűen nem vigyáztam eléggé. Akkoriban inkább hétvégi ivásról volt szó – beültünk valahová a barátainkkal vagy vendégségbe mentünk, és mindig előkerült az ital. Abban az időben még nem ittam napi szinten: normális életet éltem, munkába jártam, törődtem a gyerekkel és a háztartással.

Nem tudom, lehet, hogy csak nem figyeltem oda a dologra, aztán hirtelen azt vettem észre, hogy többet iszom, mint amennyit illene.

Mennyi az, ami már „több, mint amit illene”? Csak hogy legyen valami elképzelésünk…

Ha valaki ezen nem ment keresztül, nem tudja elképzelni. Tőlem is kérdezgette az anyám: „Nem tudnád abbahagyni legalább a lányod kedvéért?” De én nem voltam rá képes. Ez egy függőség. Az alkoholizmus tulajdonképpen egyfajta elmezavar.

Mikor jött rá, hogy baj van?

Amikor a férjem közölte, elválik tőlem, mert alkoholista vagyok. Már én magam is gyanítottam, hogy gond van, de az alkoholista nagyon nehezen ismeri be, hogy gondja van az ivással. Minden aktív alkoholista gyógyulásához az első lépés az a beismerés, hogy gond van, és hogy szeretne ezzel a gonddal valamit kezdeni.

Kétszer vettem részt gyógykezelésen. Először röviddel a válás után, amikor a szüleim már ráébredtek, hogy a vejüknek valószínűleg igaza volt, és bedugtak a lekéri pszichiátriai intézetbe. De akkor csak jól kipihentem magam. Ennyi volt az egész.

Hogyan jellemezné az ott töltött időt?

Emlékszem, hogy teljes díszben vonultam be, divatosan felöltözve, kisminkelve – mint valami állásinterjúra. Amikor megláttam a női pácienseket – Lekéren különböző pszichiátriai betegségeket kezelnek –, azt mondtam magamban, én nem tartozom ide. De azt gondoltam, valahogy kibírom, a szüleim pedig megnyugszanak.

Nem akart rögtön elmenekülni?

Nem, mert ugyan felnőtt voltam, de nagyon tartottam az apámtól.

Az első kezelés egyáltalán nem segített, mert még mindig nem tartottam magam alkoholistának. Miután hazajöttem, egy ideig nélkülöztem az italt, de nem sokkal később megittam egy pohárkával, és mivel nem ártott meg, megittam még eggyel. Egyszer csak úgy elszaladt velem a ló, hogy majdnem belehaltam. Akkor már magam kértem segítséget. Azt a napot sose felejtem el – 2010. április 22-én ismét bevonultam (a második) kezelésre, három teljes hónapot töltöttem bent.

A második kezelés már segített?

Igen, mert nem akartam úgy élni, mint azelőtt – kettesben az üveggel, mert semmi más nem érdekelt. Kezdtem depressziós lenni. A válással az addigi világom lényegében összeomlott. Szerettem a férjemet, és én biztosan nem váltam volna el. Ő azt mondta, ha nem hagyom abba az ivást, elválik tőlem. Amúgy semmi más gondja nem volt velem. Csakhogy közbeszólt az egóm, így elváltunk.

Teljesen egyedül maradtam. A lányunk az apjához költözött, és egyáltalán nem állt szóba velem.

Miért?

Eltávolodott tőlem. Szégyellt, haragudott rám. Tizenhat éves volt a váláskor. Kritikus kor. Amikor az apjánál maradt, elfogadtam a döntését, mert tudtam, hogy nagy fájdalmat okozhattam neki. Nem akartam nyomást gyakorolni rá, hogy csak azért is látogasson. Reméltem, hogy majd magától is megteszi, de ha nem, ezt is el kell fogadnom. Ő az egyetlen gyermekem, és nem akartam bántani.

Mi történt, miután visszajött a második kezelésről? Nehéz volt megszokni az alkohol nélküli életet?

Nem volt könnyű. A főnökömnek köszönhetően visszamehettem dolgozni. Stabil napi rutint alakítottam ki, azt is mindig megterveztem, hogy mit fogok csinálni este, miután hazaérek a munkából. De még mindig nem tudatosítottam teljesen, hogy az alkohol a legnagyobb problémám. Sajnáltam magamat. Azt hittem, hogy jó alkalmazott, jó feleség és jó anya voltam. Csakhogy a környezetem ezt máshogy látta. A szüleim természetesen mindvégig mellettem álltak, nagyon szerettek volna segíteni, de nem tudták, hogyan. Nem is segíthettek – csak én segíthettem magamon.

Már egy éve nem ittam, amikor Komáromban éppen létrejött az Anonim Alkoholisták csoportja, az egyik alapító tag pedig az egyik kedves kolléganőm férje volt. Felhívott azzal, hogy tud a problémámról, és megkérdezte, nem szeretnék-e részt venni a gyűlésükön. Azonnal el akartam utasítani és tiltakoztam, hogy semmi bajom, de végül belementem.

Hogy érezte magát a gyűlésen?

Amikor odamentem, elfogott a pánik – csak férfi résztvevők voltak ott. Azon járt az agyam, hogyan is engedhettem rábeszélni magamat erre az egészre. A férfiak, akiket akkor láttam életemben először, arról beszéltek, hogyan tette tönkre az egészségüket az ivás, és hogy az egész családjuk szenvedett miattuk. Nem értettem. Hiszen az ember ezt ilyen nyíltan pszichológus vagy pszichiáter előtt se mondja ki; inkább tagadja, finomítja, szépíti a helyzetet. Eszembe jutottak a pszichológusommal folytatott beszélgetéseim a kezelésem idején – ahogy azt gondoltam, be tudom csapni, de ő egész idő alatt átlátott rajtam.

A gyűlésen viszont annyira fantasztikus volt a légkör, hogy úgy döntöttem, járni fogok ide. Részt vettem második, harmadik alkalommal is, és miután hallottam másokat beszélni, végül én is beismertem, hogy alkoholista vagyok.

Ezt nyilvánosan is képes volt kimondani?

Azonnal nem. Az első gyűlésen ugyan azt mondtam, „Jana vagyok, alkoholista”, de ezt csak azért tettem, mert azt gondoltam, hogy mindenkitől automatikusan elvárják. Először csak a keresztnevemet mondtam meg, de a kísérőm megbökött, hogy ez nem elég. Azt mondtam: „Ha hallani akarjátok, akkor hát kimondom – alkoholista vagyok.” Ők akkor csak elmosolyodtak. Mert már akkor is tudták azt, amire én csak később jöttem rá.

Hányadik találkozón volt képest igazán őszintén kimondani?

A harmadikon. A csoport 2010 májusában jött létre, én augusztusban csatlakoztam, vagyis már 11 éve vagyok absztinens.

Az elején négyen voltunk. Két és fél évig egyedül voltam nő a csoportban. Elég kétségbeejtő érzés volt, azon gondolkodtam, tényleg én vagyok az egyetlen nő Komáromban, aki iszik? Nagyon szégyelltem magam.

Nem az a helyzet, hogy több nő is iszik, csak senki sem tud róla?

Igen, a nők többnyire otthon, titokban isznak. Különféle problémákra keresik ezzel a megoldást.

Illusztrációs felvétel. Fotó – TASR

A nők jobban tudják leplezni az alkoholizmust? Valószínűleg önről se tudták sokan, hogy min megy keresztül, nem látták, hogy függő.

A férjem természetesen látta. De amikor az ember már nagyban iszik, idővel maga is észreveszi. Az arca felpuffad, meghízik, eldeformálódik. Hiába csíptem ki magam, kentem magamra sminket, ez egyszerűen meglátszik az emberen. Ma már elég csak ránéznem valakire, és azonnal látom, ha alkoholproblémája van. Sminkkel ezt nem lehet eltakarni. Az elején talán valamennyire igen, de később már nem.

Én a csoportnak köszönhetően sok szakirodalmat olvashattam, más városokban is részt vettem Anonim Alkoholisták-gyűlésen, és mindenhol megtudtam olyasvalamit, ami az én életemre is igaz volt. Amikor valaki az érzéseiről beszél, pontosan tudom, mire gondol; amikor azt részletezik, milyen megvonni magadtól az italt, el tudom képzelni, mert magam is átéltem. Tudom, milyen nehéz megállni, hogy az ember lemenjen a boltba, és vegyen egy üveggel. Megállni, hogy igyál egy pohárkával. A szilárd akarat itt nem segít.

Akkor mi segít?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Komárom

Lélek

Pszichológia

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak