Az elfelejtett miniszterelnök, aki kirobbantotta a szlovák–magyar perpatvart

A szerző történész, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének és az NKE Közép-Európa Kutatóintézetének kutatója

A magyarosítás a 19. századi szlovák–magyar kapcsolatok történetének az egyik kulcskérdése. A szlovák nyelvhasználat korlátozása, a szlovák politikai reprezentáció ellehetetlenítése, a szlovák intézmények elleni kormányzati támadás, a szlovák állampolgárok másodrendűségének hétköznapi tapasztalata egyértelműen árnyékot vet a „boldog békeidők” idilli képére.

A magyarosítás jelenségével több ismert politikus neve is összefonódott: Tisza Kálmánt a Matica slovenska megszűntetése, Apponyi Albertet a magyar nyelvű oktatás bevezetése, Grünwald Bélát a Felvidék című, szlovákok ellen íródott röpirat kapcsán szokták emlegetni. Kevesen tudják azonban, hogy az első, célzottan szlovákellenes, a későbbi drasztikus állami intézkedések számára is utat nyitó kormányzati döntés elsősorban nem hozzájuk, hanem a magyar történelem legismeretlenebb miniszterelnökéhez kötődik.

Mielőtt még vele megismerkednénk, érdemes a korabeli magyar nemzetiségi politikára is vetni egy pillantást.

Egy alispán „őrült” tette

A dualizmus elején, az 1860-as évek elejétől az 1870-es évek elejéig a magyar politikai elit egyik alapelve volt a nemzetiségi tolerancia, az, hogy a nemzetiségi mozgalmakkal szemben ne alkalmazzanak elnyomó eszközöket. Az ekkori politikusok jelentős része vallotta, hogy a magyarokat és a nem magyarokat a liberális jogállamiság elve alapján ugyanazok a jogok illetik meg.

Trefort Ágoston például, aki 1871-ben lett kulturális miniszter, azt mondta: „én a nemzetiségek fejlődését nemzetiségi irányban nem akarom akadályoztatni, mert a nemzetiségek elnyomása, ahogy a szabadsággal össze nem fér, úgy rossz és célt tévesztő politika. Szerbek, oláhok, németek, szlávok, rutének – vigyék saját önkormányzati ügyeiket a saját nyelvükön, használják az iskolában azon nyelveket, amely nekik tetszik.”

Bár az 1870-es évek elejétől kezdve már egyre többen vártak volna aktívabb, a nemzetiségi törekvéseket korlátok közé szorító kormányzati politikát, ezeket a felvetéseket a politikai döntéshozók sokáig lendületesen lesöpörték az asztalról. Ebbe a viszonylagos nyugalmi helyzetbe, a féken tartott indulatok közé robbant be 1874 tavaszán Grünwald Béla Zólyom vármegyei alispán kezdeményezése. Az alispán a vármegye közgyűlése nevében egy feliratban felszólította a kormányt, hogy zárja be a „pánszláv” gimnáziumokat, vagyis az 1860-as években létrejött, szlovák tannyelvű nagyrőcei, a turócszentmártoni és znióváraljai gimnáziumot.

Bár a három szlovák gimnázium sorsa ezzel megpecsételődött, Grünwald kezdeményezésének sikere 1874 tavaszán még egyáltalán nem volt magától értetődő. Annyira nem, hogy Grünwald „főnöke”, Radvánszky Antal zólyomi főispán, akinek eredetileg elnökölnie kellett volna a gyűlésen, inkább el se ment oda, csak hogy ne legyen részese egy ekkora kudarcnak. Ipolyi Arnold besztercebányai püspök, Grünwald Béla legközelebbi barátja is, aki a nemzetiségi kérdésben hozzá hasonló nézeteket vallott, állítólag egyenesen őrültségnek nevezte a feliratot.

Még a szlovák nemzeti mozgalom lapja, a Národnie noviny is magabiztosan kommentálta egykorúan Grünwald lépését: „Hát ebből szörnyű blamázs lesz; mert a magyar kormányról mégiscsak azt feltételeznők, különb elképzelésekkel bír az ünnepelt Magyar Rechtsstaatról, mint a zólyomi alispán, a maga abszolutisztikus Groszinquisitori, nem pedig alkotmányos hivatalnokhoz illő elképzeléseivel a jogról és az igazságról.”

Bár a történet végének ismeretében naivitásnak tűnhet az újság véleménye, valójában az eset jogállami keretek között tényleg meglehetősen abszurd volt. Zólyom vármegyének nem volt joga ahhoz, hogy a kormányt utasítsa, hiszen természetesen a vármegyék voltak a kormányzat alá rendelve, és nem fordítva. De ha még ezt figyelmen kívül hagyjuk is: a három gimnázium közül egyik sem Zólyom vármegyében volt, így Zólyom megye még területileg sem volt illetékes, azaz valójában semmi köze nem lehetett volna a gimnáziumok ügyéhez.

Ráadásul mindhárom gimnázium egyházi fennhatóság alatt volt – így az ügyükben még csak nem is a kormány, hanem a helyi püspökök voltak az illetékesek. Sőt, a kormány az egyházi autonómia miatt még fel sem szólíthatta volna őket a vizsgálatra, csak ha konkrét törvénysértésről lett volna bizonyítéka. Ilyen bizonyíték viszont egyáltalán nem volt (és még a lefolytatott vizsgálatok sem találtak a bezárást megindokló szabálytalanságot az iskolák működésében).

De Zólyom megye nem is vizsgálatot követelt, hanem a gimnáziumok bizonyíték, vádemelés és per nélküli azonnali bezárását, arra alapozva, hogy a hazaellenességük „köztudomású.”

Ez egyébként nem az első ilyen próbálkozás volt, Grünwaldék két évvel korábban is írtak már az ügyben Trefort miniszternek – aki azonban bizonyítékot kért a hazaellenesség vádjaira, amivel a zólyomi politikusok nem tudtak szolgálni. Trefort állítólag két évvel később, 1874-ben is le akarta söpörni Grünwaldék kezdeményezését – ellenállása azonban akkor már csaknem az állásába került.

Zólyom megye alkotmányos értelemben valóban komolyan vehetetlen kezdeményezésének ugyanis akadt egy komoly támogatója: Bittó István.

Olvassa el

Családban marad? Szlovákok és magyarok egy fedél alatt – Komáromban és másutt

Az ismeretlen miniszterelnök

Ha az olvasó számára nem ismerős Bittó István (1822–1903) neve, az nem véletlen. Ő az egyetlen magyar miniszterelnök, akiről nem szólnak könyvek, még egy önálló tanulmány sem, sőt, még a róla szóló lexikonszócikkben is tévedésből egy másik magyar miniszterelnök életrajza olvasható. Amikor meghalt, sokan nem azon lepődtek meg, hogy elhunyt, hanem hogy még életben volt – annyira elfeledett volt már, hogy azt hitték, régen nincs az élők közt. Nem csoda tehát, hogy a szlovákellenes kormányzati intézkedések kapcsán az emlékezetben „kitakarta” őt nagyhatású utóda, Tisza Kálmán.

Bittó ugyanis kevesebb, mint egy évig, 1874 és 1875 márciusa közt volt miniszterelnök. A posztra nem politikai ambícióból, hanem kényszerűségből került.

1874 elejére az 1867 óta kormányzó liberális Deák-párt véglegesen meggyengült, az egymást követő politikai botrányok és egy gazdasági válság pedig a szétesés szélére vitték a kormánypártot. Ebben a helyzetben bízta meg az uralkodó, Ferenc József a kormányalakítással Bittó István.

Sokan úgy vélik, Bittónak csupán az volt a feladata, hogy levezényelje az átmenetet, a széteső Deák-párt és Tisza Kálmán akkor még ellenzéki, balközép pártjának a fúzióját, és ezzel előkészítse Tisza miniszterelnökségét. A kortársak beszámolói azonban árnyalják ezt a képet: ezekben a visszaemlékezésekben – ahogy alacsony termete miatt nevezték – a „kis Bittó” nem egy tehetségtelen ügyvezető politikusként, bábkormányfőként, sokkal inkább egy, az elkerülhetetlen átmenetet ügyesen levezénylő, a magyar állami adminisztráció nagy átszervezését sikeresen végrehajtó, válságkezelő miniszterelnökként jelent meg.

Ahhoz azonban, hogy mindezt végbe tudja vinni ebben a politikai válsághelyzetben, Bittónak már miniszterelnöksége elejétől nagy szüksége volt valamiféle hátországra, legalább a közvélemény szimpátiájára.