Gyulai Attila: A politikusok mindig át fogják lépni a határokat
Mennyi demokráciát szeretnének a politikusok, és mennyit a közép-európaiak? Nagyon vékony és nehezen megtalálható határ, hogy egy kormány mikor cselekedhet az egész társadalom nevében, és mikor kell elismernie egy kisebbségi álláspont létezését – állítja Gyulai Attila, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársa.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
Összeomló Vasfüggöny, globalizálódó világ – harminc éve valóban úgy tűnhetett, hogy a 20. század iszonyata véget ér, és a világ elindul valamiféle harmónia felé.
Francis Fukuyama amerikai politológus legalábbis „a történelem végéről” beszélt elhíresült könyvében. Samuel Huntington, a korszak másik meghatározó politikatudósa szerint azonban a törésvonalak nem tűnnek el, csak átalakulnak, a politikai ideológiák civilizációkon belüli összecsapását felváltja a vallás és a kultúra civilizációk közti összecsapása.
Bevált-e a huntingtoni jóslat? Gyulai Attilától megtudhatják:
- valóban naiv volt-e Fukuyama, amikor a történelem végéről beszélt,
- mivel váltja ki a demokrácia a háborút,
- vannak-e még határok a politikusok előtt,
- megváltoztatják-e a politikát az új generációk igényei.
A jelenlegi események tükrében Fukuyamának vagy Huntingtonnak volt igaza?
Tisztázzuk, mit is mondott Fukuyama, mert csak egy dolog mérhető a híressé vált szlogenjének utóéletéhez: a félreértelmezések és az újraértelmezések volumene. Fukuyama nem egy empirikus helyzetet akart leírni és megjövendölni.
Amikor a történelem végéről írt, nem azt mondta, hogy megérkeztünk arra a pontra, ahol nem lesznek többé etnikai, nemzeti vagy vallási alapú konfliktusok, mert a világon mindenhol liberális demokrácia lesz. Ő azt mondta, hogy abban az értelemben érkeztünk meg a történelem végéhez, hogy eszmei, szellemi, intellektuális, vagy ha úgy tetszik, ideológia értelemben nincs továbblépési lehetőség a liberális demokráciákon túl.
S Fukuyamának a jelen események ellenére abban az értelemben igaza volt, hogy valóban univerzális mércévé vált a liberális demokráciának az a szintje, elképzelése és felfogása, amivel ő dolgozott, és amire gondolt. Ebből nem következik, hogy a világ ebbe az irányba halad, s előbb vagy utóbb minden ország szükségszerűen liberális demokrácia lesz, és még csak az sem igaz, hogy kívánatos az, hogy létezzen egy ennyire erős, ennyire kemény korlátokat szabó univerzális mérce, melyhez az országok működését hozzá kell szabni.
Ezzel együtt Huntingtonnak pedig természetesen abban volt igaza, hogy a világ nemzeti, etnikai vagy vallási identitásokra épülő konfliktusai nem szűnnek meg. A lényeg az, hogy Fukuyama felfogása szerint a mérce válik megkérdőjelezhetetlenné, és igaz az, hogy bármelyik ország működését figyeljük meg, ha el akarja dönteni a világ közvéleménye vagy a médiaelit, a szellemi elit vagy a tudományos közbeszéd, hogy egy adott ország milyen irányba halad, akkor valóban azt a mércét használja, amit Fukuyama felállított 1989-ben, ennek minden előnyével és hátulütőjével együtt.
Fukuyama mércéjét nem eleve a nyugati világ gondolkodásmódjára szabta? Vannak a világban olyan helyek, ahol ennek a mércének az alapjai egyszerűen nem jöttek vagy jöhettek létre.
Empirikusan nézve igen. Annak az alapja, amit Fukuyama mondott, az a környezet és az a kontextus volt, amit ő közvetlenül maga körül látott, az északi félteke nyugati országainak mércéje és berendezkedése.
Ám pont ettől sajátos az ő gondolkodása, és ez egy nagyon markáns, a felvilágosodás koráig visszavezethető gondolatkörhöz kapcsolódik, hogy azt gondolta, ez univerzálissá válhat, vagy univerzálisnak kell lennie. Ha empirikusan nem is felelnek meg ezek az országok annak, amit ő leírt, az ő felfogása szerint akkor is az lenne a helyes, ha ehhez a mércéhez igazítva vizsgálnánk ezeknek az országoknak a működését akár tudósként, választóként vagy politikusként és partnerországként.
Ennek a felfogásnak vannak hátulütői: ha ennyire kemény, univerzális mércét használunk, az országok előbb vagy utóbb el fognak maradni ettől a mércétől. A való világban nem tudják teljesíteni a mércét. Fukuyama mércéjének már a saját, közvetlen politikai kontextusa sem felelt meg abban az időben, mikor megfogalmazta. Ő azonban egy standardot akart meghatározni, nem egy empirikus folyamatot akart leírni. S ezt a standardot relevánsnak tartja a világ minden részére, akkor is, ha nagyon sok ország a világon egyáltalán nem felel meg ennek. Fukuyama azt akarta, hogy ha azt szeretnénk megvizsgálni, jó irányba tartanak-e a politikai folyamatok, legyen, amibe kapaszkodhatunk.
A huntingtoni világkép viszont beigazolódni látszik, méghozzá elég pontosan.
Fukuyamát és Huntingtont is úgy kell olvasnunk, hogy ne azt keressük, mi az, amiben valójában igazuk volt, mikor megírták a saját koncepciójukat 30 éve, hanem úgy kell néznünk, kapunk-e olyan szempontokat, ami segít megérteni, miért vannak ezek a politikafelfogásaink között. Hogy miért gondolunk mást a politikáról személyenként, választóként, ideológiai áramlatok híveiként.
Miért gondolják Fukuyama írása alapján, akik így értelmezik, hogy eljuthatunk valamiféle harmóniaszerű állapotba, ahol a konfliktusok végső soron előbb vagy utóbb felszámolhatók. Vagy miért gondoljuk azt – és ez a huntingtoni felfogás egyik előnye és értéke magyarázó szempontból – hogy így is, úgy is maradnak fenn olyan identitások, melyek konfliktusba kerülnek egymással. A huntingtoni felfogás nagy értéke, hogy megmutatja, mennyire csalóka, ha azt gondoljuk, az egypólusú világrendben nem lesznek konfliktusok.
Nem a konfliktus viszi előre az emberiséget? Hiszen a demokráciának is ez az alapja.
Ez egy nagyon fontos kérdés, melyről sok vita zajlik.
