Napunk

Culka Ottó színművész: Szlovákul és magyarul is játszani skizofrén állapot, de meg lehet tanulni

Fotó N - Tomáš Benedikovič
Fotó N – Tomáš Benedikovič

Két nyelven játszani iszonyú erőfeszítésbe kerül, állítja Culka Ottó, aki maga is fellép szlovákul és magyarul is, miközben tudományosan is vizsgálja, hogyan lehet a színpadon párhuzamosan használni ezt a két nyelvet, amelyeket technikailag szinte áthidalhatatlan szakadék választ el egymástól.

Ez a cikk A Denník N házhoz megy projekt része, két hétre Komáromba és környékére látogatunk.
Slovenskú verziu tohto textu nájdete tu.

Még több hasonló cikket olvasnál? Fizess elő a Napunkra itt.

Délelőtt Shakespeare-t próbálni Komáromban magyarul, este hatkor pedig szlovákul szinkronizálni Pozsonyban nem lehetetlen, de hatalmas erőfeszítésbe kerül, állítja Culka Ottó színművész. Culka a Komáromi Jókai Színház társulatának tagja, de Pozsonyban él, ahol a színművészeti egyetemen tanít, és szlovák színházi projektekben is részt vesz.

Az interjú a Denník N Pozsonyi podcast című sorozatának részeként készült.

Ha külföldön megkérdeznek, magyar vagy szlovák színész vagy-e, hogyan válaszolsz?

Az az igazság, hogy még soha nem kérdezte meg senki. De ha előfordulna, teljes természetességgel azt mondanám, hogy Szlovákiában élő magyar színész vagyok. Számomra ez rendkívül egyszerű és teljesen egyértelmű. Külföldön egyébként mindig orosznak gondolnak, amikor szlovákul beszélek, úgyhogy ha lehet, inkább magyarul kommunikálok.

Egyértelmű döntés volt számodra, hogy Pozsonyban végezd el a színművészeti egyetemet? Mi alapján vetetted el a budapesti lehetőséget?

Nem vetettem el, hanem Pozsonyba vettek fel. 2004-ben felvételiztem először Pozsonyban a színművészetin, és 2008-ban nyertem felvételt. Ezalatt az idő alatt Prágától Budapestig végigjártam az összes egyetemet, Budapesten, ha jól emlékszem, két stúdióban is felvételiztem, sikertelenül. Ötödjére vettek fel Pozsonyba.

Még több hasonló cikket olvasnál? Fizess elő a Napunkra itt.

Valamennyire tehát a véletlen műve is, hogy Pozsonyban végeztél.

Annyira nem a véletlenen múlt. A 2007/2008-as évadot a Kassai Thália Színházban töltöttem segédszínészként, és ott találkoztam egy művésszel – Korognai Károllyal, aki már sajnos nincs közöttünk –, aki felkészített a felvételire úgy, hogy végül alkalmasnak találtak. Az, hogy először nem vettek fel, nem volt véletlen. Ha most visszagondolok, látom, hogy nem voltam készen. Viszont amikor a tizenkettedik vagy tizenharmadik felvételin sikeres voltam Pozsonyban, onnantól kezdve nem volt sem kedvem, sem okom Budapesten próbálkozni. Lehet, hogy vonzó lett volna az anyanyelvemen tanulni a szakmát. Én viszont gyakorlatilag Pozsonyban nőttem fel, ide jártam gimnáziumba, ide kötött a magánéletem, az összes barátom itt volt. Nem érkeztem idegen környezetbe.

Hogyan látod a saját környezetedben, a művészi ambíciójú szlovákiai magyar fiatalok inkább Pozsonyt vagy Budapestet választják, amikor a továbbtanulásról van szó?

Én teljesen természetesnek tartom, hogy egy magyar anyanyelvű diák Budapesten szeretne tanulni, ahol az anyanyelvén teheti ezt. Nagyon sokan nem ismerik a pozsonyi iskola működését és körülményeit, és lehet, hogy van bennük egyfajta félelem, ezzel többször találkoztam. Meg azzal is, hogy nagyon sokan kellemesen csalódtak.

Számodra milyen volt magyarként szlovákul elkezdeni a színművészeti egyetemet? Aki színész szeretne lenni, annak nem szabad, hogy gondja legyen azzal, ha nyelvi-kulturális akadályokba ütközik, vagy ez azért ennél bonyolultabb?

Ha valaki színész akar lenni, nem árt, ha tud beszélni azon a nyelven, ahogy épp tanulja vagy gyakorolja a szakmát, ez természetes. Én imádtam az egész öt évet. Soha nem volt különösebb gondom a szlovákkal. Természetesen amikor az egyetemet elkezdtem, a szlováktudásom nem volt olyan minőségű, hogy az a szlovák színpadon megállta volna a helyét. Viszont az öt év alatt, köszönhetően a tanáraimnak, a rendező osztálytársaimnak elértem egy olyan minőséget, hogy azóta is mondják, hogy alig hallani a magyar akcentusomat, vagy nem veszik észre, hogy magyar anyanyelvű vagyok.

Ezen külön kellett dolgoznod? A tanáraid is külön segítettek ebben?

Persze. Ennek egy része, több mint a fele mindig házi feladat. Az, hogy kapok instrukciókat mesterségórán, beszédórán vagy próbán, az egy dolog. Az, hogy én ezzel mennyit foglalkozom otthon, mik az igényeim és elvárásaim saját magammal szemben, az egy másik dolog. Persze hogy kellett ezt gyúrni, otthon is, nemcsak az egyetemen.

Milyen nyelven játszottad el az első komolyabb szerepedet?

Magyarul. 2007-ben a Kassai Thália Színházban. Egressy Zoltán Angyalkövet című darabját rendezte Beke Sándor, és az egyik docens kollégám, Šafařík Katalin volt a női főszereplő és az én partnerem.

Fotó: N/Tomáš Benedikovič

Tudatosan készültél arra, hogy a magyar és a szlovák nyelvi közeg között fogsz váltogatni? Milyen volt az első alkalom, amikor ugyanolyan szinten kellett teljesítened a másik közegben?

Ez nem döntés kérdése, és nem működött azonnal. Hogy tudatosan készültem-e? Felvettek egy szlovák egyetemre, ráadásul a színművészetire, ahol a beszéd, a nyelv egy alapvető munkaeszköz. Számomra teljesen természetes volt, hogy a legjobb tudásom szerint sajátítsam el a szlovákot. Ez hiúsági kérdés is volt, hogy csak azért is megcsinálom. Másrészt pedig szerettem volna szlovákul is dolgozni, nem csak magyarul. Volt egy furcsa időszak, azt hiszem, az első és a második évfolyamban, amikor először tapasztaltam meg, mennyire nem ugyanaz az ember vagyok szlovákul, mint magyarul. Nyilván azért, mert nem volt megfelelő a szókincsem, nem tudtam csípőből reagálni bizonyos dolgokra, és nagyon vigyáztam, hogy pontos kifejezéseket használjak, jól ragozzak. Volt bennem egy görcs és megfelelési kényszer, ami valahogy feloldódott. Annak köszönhetően is, hogy belerázódtam a szlovák gyakorlatba.

Ezt te magadon vetted észre, vagy figyelmeztettek rá mások?

Figyelmeztettek, hogyne. Volt olyan, hogy

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Szlovák–magyar kapcsolatok

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak