Borbély Alexandra: Szlovákia és Csehország lett a mentsváram

Miután 2017-ben megkapta a legjobb európai színésznőnek járó díjat Berlinben Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjében nyújtott alakításáért, azt mondta, az az álma, hogy szlovák filmben is szerepelhessen. Ez mára olyannyira teljesült, hogy Magyarország helyett főleg Szlovákiában és Csehországban forgat. Borbély Alexandra arról is beszél a Denník N-nek adott interjújában, milyen volt először szlovákul forgatni, milyenek ma szerinte a szlovák–magyar kapcsolatok, és mit gondol arról, hogy máig nem engedélyezett a szlovák–magyar kettős állampolgárság, ami miatt elesett első magyarországi kitüntetésétől.

Főszerepet játszol egy készülő szlovák filmben, amely az 1940-es években játszódik Pozsonypüspökiben. Egy interjúban mesélted, hogy kecskét fejni is meg kellett tanulnod. Megbarátkoztál már a kecskékkel?

Mondták, hogy nem olyan könnyű fejni, de sikerült, és büszke voltam magamra emiatt. Mint Borbély Alexandra nem nagyon csinálnék ilyesmit, de ha egy film megköveteli, tulajdonképpen bármire hajlandó vagyok. Más tudatállapotba kerülök a forgatáson, és félre tudom tenni a félelmeimet. Ez a forgatás most jó érzéssel töltött el, mert olyan volt, mintha visszarepültem volna az időben. Másrészt azt is éreztem közben, hogy ez a jövő is.

Ez a jövő?

Szerintem az ember kénytelen lesz visszafordulni a természet felé. Azzal szoktam viccelődni, hogy ehhez a filmhez megtanultam varrni és fejni, és ha nem lesz már szükség színészekre meg filmekre, lehetne valahol egy biofarmom.

Egy magyar varrónőt játszol ebben a filmben, akinek a férje egy szlovák gárdista…

Nem a férje. Marika egy özvegyasszony, akinek magyar férje volt, de meghalt. A faluba szlovák gárdisták jönnek ellenőrzésre, és az egyikükkel kialakul valami. Azért is, mert Marika a főnöknője zsidó kisfiát bújtatja, és azt gondolja, így tudja megvédeni a gyereket. Van tehát ebben valamiféle női ösztönösség. Neki kell mindenről gondoskodnia, az állatokról, a varrodáról, mert a főnökét elviszik, csak a fiúnak sikerül kiszabadulnia. Vannak érzelmek is a szlovák gárdistához fűződő kapcsolatában, de ez később megváltozik.

Mennyire foglalkozik ez a történet a szlovák–magyar feszültségekkel?

Foglalkozik, és szerintem nagyon jól és igazságosan kezeli a témát. A mostani fázisban legalábbis ilyennek tűnik. Számomra újszerű ez, mert a szlovák–magyar viszonyról szóló ilyen filmmel még nem találkoztam.

Fontos a számodra, hogy szerepet kaptál egy ilyen filmben?

Nagyon fontos. Egy kicsit azt éreztem, mintha nekem írták volna. Örülök, hogy megtalált engem ez a szerep, bár ez nagyon bonyolult volt. Peter Krištúfek írta az eredeti forgatókönyvet, és ő is rendezte volna, de egy tragikus balesetben meghalt a forgatás előtt. Iveta Grófová, a rendezőnő dolgozta át a forgatókönyvet. A jelenlegi változat kicsit más, például a nyelvek miatt is, mert magyarul és németül is kell benne beszélni, ahogy a prešpuráčtinát is meg kellett tanulnom. A magyart püspöki tájszólásban kell használni, amit máshol nem is nagyon ismernek.

Nem tűnik egyszerű feladatnak.

Én szeretem, ha nehéz feladatot kapok, és ez egy olyan film, amely szívet, lelket megkövetel, és nyelvtudást, nyelvérzéket is. Iveta Grófová nagyon precíz és szigorú, és szerintem különleges látásmódja van. Olyan számomra vele dolgozni, mint Enyedi Ildikóval. Imádom ezt csinálni, bár lelkileg és fizikailag is megterhelő. Egy 17 fokos tóban forgattunk egy egész napot, és lent tartottak minket a búvárok a víz alatt. Magam miatt nem aggódom annyira, mint a gyerek miatt, aki velünk van, bár ő közben élvezi is.

A Denník N-nek akkor adtál utoljára interjút, miután megkaptad a legjobb európai színésznő díját. Akkor azt mondtad, az az álmod, hogy szlovák filmben szerepelhess. Ez azóta teljesült, már több szlovák filmben is szerepet kaptál. Így képzelted?

Igen. Akkor nagyon vágytam erre. A Krištof című cseh–szlovák filmet, amely most jelent meg, még nem is láttam, mert nem tudtam elmenni a prágai premierre. Ebben a filmben is sokat szerepelek állatokkal egyébként, érdekes, hogy mostanában valahogy bevonzom az ilyen feladatokat. Ez volt az első alkalom, amikor felkértek a szlovák és cseh oldalról. Először nem hittem el, amikor felhívtak, azt hittem, valaki tréfál velem.

Miért?

Mert nekem ez a díj úgy jött az életembe, mint egy villámcsapás. Nem voltam felkészülve arra, amit magával hozott. Egyáltalán nem. Nem bánom, hogy úgy viselkedtem, ahogy, mert meg voltam illetődve és zavarban voltam. Volt egy időszak, amikor dühös is voltam, hogy miért akarnak szétszedni az újságírók. Nem tudtam kezelni. Egy kiscsikó voltam, akivel történt valami nagy dolog. De az az álmom, hogy szlovák filmekben szerepelhessek, teljesült. Ez most különösen érdekes, mert itt, Magyarországon nem nagyon szerepelünk filmekben Ervinnel (Nagy Ervin, Borbély Alexandra férje – a szerk. megj.), így Szlovákia és Csehország most a mentsváram. Furcsa, hogy eljöttem Budapestre, hogy most visszamenjek. Enyedi Ildikó és a főiskola nélkül mindez nem történt volna meg persze, de ez akkor is egy nagyon érdekes történet. Pozsonyban harmadrostáztam, és nem akartam, hogy átmenjek, mert annyira Pestre akartam kerülni.

Akkor nem is vettek fel Pozsonyba?

Nem. Pesten is harmadrostáztam, és oda sem vettek fel. Meg is érdemeltem a trükközésem miatt. Jordán Tamás viszont ezután elhívott a Nemzeti Stúdióba.

Milyen volt először szlovák filmben szerepelni? Miben volt más tapasztalat?

A Krištofot párhuzamosan forgattam az Üvegszoba című cseh–szlovák koprodukciós filmmel, ahol angolul kellett játszanom. A Krištofban csehül kellett beszélni, de mivel én nem vagyok egy cseh parasztlány, szinkronizáltak. Viszont csehül kellett játszanom. A Boldog új évet!-ben pedig egy magyar párt játszottunk Ervinnel, és csak magyarul kellett beszélnünk. A nyúlfülű férfiban szlovákul játszottam, de a partnerem csehül beszélt hozzám. Akkor sokat gyakoroltam a sógorasszonyommal a szlovákot, mert azt éreztem, ha nem töltök néhány hetet Szlovákiában, érezni, hogy tizenöt éve Budapesten élek. Most viszont, hogy már huzamosabb ideje ki-be járok, elértem egy jó szintet.

A nyúlfülű férfiban nyújtott alakításodért díjaztak is Igric díjjal, ez volt az első szlovák díjad?

Igen.

Milyen érzés volt megkapni?

Nagyon meghatódtam. Nem volt túl nagy szerep, és azt gondoltam, hogy sikerült ugyanolyan természetesnek lennem benne, mint magyarul, de azt nem reméltem, hogy díjat kapok érte. Elmentem a díjátadóra az anyukámmal, aki nagyon örült, és én is boldog voltam, mert nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan kapok egy szlovák elismerést.

Néhány éve volt egy TEDx-előadásod, amelyben említetted, hogy az első díjadat Magyarországon kellett volna kapnod, de azért nem kaptad meg, mert nem voltál magyar állampolgár, ha pedig felvetted volna a magyar állampolgárságot, elvesztetted volna a szlovákot. Nem bántad meg, hogy nem vetted fel a magyar állampolgárságot?

Soha nem bántam meg.

Miért olyan fontos, hogy megtartsad a szlovákot?

Nem mindegy, hogy hol nőtt fel az ember. Kétórányira vagyok a szülői házamtól, szóval közel van, de nekem az az otthonom.

Azóta sem vetted fel tehát a magyar állampolgárságot?

Nem.

Mit gondolsz arról, hogy a kettős szlovák–magyar állampolgárság nem engedélyezett?

Ezt egy butaságnak tartom, mindkét részről. 2022-ben hogy tarthatunk itt? Ez számomra egy nevetséges dolog, és nem értem.

A szlovákiai közéleti eseményeket követed?

Az apukámmal szoktam beszélgetni ezekről a dolgokról. Nagyon megrázott az újságírógyilkosság, és nagyon dühös voltam miatta. Akkor mentem épp a Slnko v sieti díjátadóra, ahol átadtam egy díjat. Ott kaptam egy kitűzőt róluk, az áldozatokról. Teljesen helyénvalónak tartottam, hogy kimentek az emberek az utcára, és ezt nem hagyták annyiban. Borzasztó, hogy ennek meg kellett történnie, és hogy embereknek kellett meghalniuk ahhoz, hogy megmozduljon a nép. Ennyire el vagyunk kényelmesedve? Közben viszont folyamatosan vitatkozom magamban, hogy egy színésznek mennyire kell belefolynia a politikába.

És mire jutottál?

Ervin egy elég nagy harcos, és mindig elmondja a véleményét. Szerintem viszont egy határon túli, kisebbségben élő ember máshogy szocializálódik. Mindig inkább az életben maradást tartja szem előtt. Bennem is van valami ilyesmi. Ezt néha pejoratív értelemben használják a kisebbségekben élőkre, hogy a jég hátán is megélnek, pedig ez csak a körülmények miatt van így.

Beszélgetünk ezekről a dolgokról otthon. Valamikor viszont annyi minden történik az ember életében, hogy nem engedheti meg magának, hogy mindenen idegeskedjen. Én sokszor úgy érzem, hogy nem bírok ezekkel a dolgokkal többet foglalkozni. Amikor kicsi voltam, örültem, hogy a politikával csak a fiúknak kell foglalkoznia, mert láttam, hogy apu mindig ideges tőle. Most úgy érzem, jó lett volna megmaradni ebből a szempontból kislánynak. Szívembereknek nem való a politika.

Azt hogy fogadod, amikor Szlovákiában szlovák színésznőnek neveznek?

Én leginkább olyan cikkekkel találkoztam, ahol mindkettőt leírják. Olyat még nem láttam, ahol csak szlovák színésznőt írtak volna. Te igen?

Bulvárban talán.

Bulvárnak viszont nem adok interjút. De még mindig jobb, hogy Szlovákiában és Csehországban két-háromhavonta megkeresnek, és minden második esetben casting nélkül felkérnek egy szerepre. Magyarországon három castingon voltam az elmúlt három évben, és egyiket sem kaptam meg. Inkább legyenek rám büszkék, és legyenek következményei annak, ha kapok egy díjat.

Jobban megértik ma egymást a szlovákok és a magyarok, mint a gyerekkorodban?

Nem élek ott, ezért erre nem tudok választ adni. Gyerekkoromban sok szó esett Mečiarról és Slotáról, akik afféle orkokként maradtak meg a fejemben. Az, hogy ők nincsenek, az szerintem jó.

Mit lehetne tenni, hogy a szlovák–magyar kapcsolatok jó irányba fejlődjenek?

Én mindent megteszek ezért, megadok minden tiszteletet és szeretetteljesen állok a szlovákokhoz. A keresztlányomat, akinek az anyukája Párkányból van, tanítgatjuk szlovák szavakra. Ha lesz gyerekem, szeretném, hogy tudjon szlovákul. Én így állok hozzá, főleg amióta tudom, hogy itt sem vagyok inkább itthon, mint ott. Amikor kislányként néztem a tévében Budapestet, azt gondoltam, ott majd végre elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Most már tudom, hogy ez nem igaz. Azt gondolom, hogy mi, akik egy másik kultúrában nőttünk fel, megtanultunk egy másik nyelvet és megismertünk más embereket, mindezek által többek lettünk.